Lakatos Pál: Furcsa jubileumra emlékezünk most Modor Ádám történészkutatóval, az egy­kori szamizdatkiadóval. Húsz éve rendelték el dr. Krassó György ellen a megfigyelést, húsz éve uszították rá az akkori vérebeket, az akkori ügynököcskéket. Ön azt mondja, hogy az ügynökök tevékenysége és az ügynököket mozgatók tevékenysége kergette Krassó Györgyöt a halálba, jutatta el az infarktusokig.

Modor Ádám: Annyi pontosítást tennék, hogy a bizalmas nyomozást rendelték el húsz év­vel ezelőtt. Krassó György, akit 1956 őszén-telén őrizetbe vett a rendőrség, és szovjet és ma­gyar kihallgató tisztek hallgatták ki, majd elítélték hosszú börtönbüntetésre, attól a perctől kezd­ve, ahogy kiszabadult a börtönből, haláláig szinte a szervek látókörében volt, folyama­to­san gyűjtötték róla az információt, folyamatosan megfigyelték, a környezetében ez idő alatt is voltak ügynökök, akik jelentettek róla, és úgynevezett figyelő dossziét vezettek róla. Ami vál­tozás történt húsz évvel ezelőtt, pontosabban 1981. április 8-án, az az, hogy a BM III/III-as 3.A. alosztálya ezen a napon egy határozatban Krassó Györgyöt bizalmas nyomozás alá vonta.

Lakatos Pál: Ez egy titkos határozat volt, amely a következőképen szól: "Dr. Krassó György széleskörű kül- és belföldi kapcsolatokkal rendelkezik, aktív tagja a belső ellenzék­nek. Szerkesztője és terjesztője a Napló című ellenséges szöveggyűjteménynek, támogatója az általuk létrehozott házi egyetemnek és a SZETA szervezetnek. Részt vesz a nyugati sza­miz­dat irodalom terjesztésében, ellenséges anyagok illegális úton történő kijuttatásában." Ar­ra kérem önt, hogy a Lidi személyi dossziét, ami Krassó Györgyre vonatkozik, nyissuk föl!

Modor Ádám: A Történeti Hivatalban található egy 13 dokumentumkötetből álló, több ezer oldalra rúgó irategyüttes, a fedőlapjára Lidi fedőnevű célszemély neve van írva, ez volt a fedő­neve dr. Krassó Györgynek. Ebben összegyűjtötték az első 4-5 kötetben a '81-et meg­előző olyan információkat, amikről úgy gondolta a titkosrendőrség akkori vezetése, hogy fel­hasz­nálható Krassó György ellen a '80-as években. Itt visszautalnak a börtönbüntetéseire, illetve teljes kapcsolatrendszerére, ami a BM tudomására jutott. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha egy ember találkozott egy házibulin, ahol jelen volt egy vagy két, vagy több ügynök Krassó Györggyel, és mondjuk hosszabban elbeszélgettek, s politikai témákat is érintettek, ak­kor az akkori titkosrendőrség ezt a személyt priorálta, a nyilvántartásaiban ellenőrizte, és en­nek az ellenőrzésnek a dokumentumait beletették a Lidi személyi dossziéba, mint Krassó György kapcsolatát. És ha úgy ítélte meg a titkosrendőrség, hogy fontos kapcsolat, akkor el­kép­zelhető, hogy elrendelték ennek a személynek - csupán azért, mert Krassó Györggyel kap­cso­latba került - a telefonlehallgatását, elrendelték, hogy amennyiben útlevéllel elhagyja az országot, fokozott vámellenőrzést tartsanak nála, nehogy valamilyen anyagot kijuttasson külföldre, illetve leveleit ellenőrizték, felbontották, elolvasták. Bizonyos esetekben erre s van­nak dokumentumok a Lidi dossziéban; visszatartották, tehát nem jutott el a levél a feladótól a címzettig.

Lakatos Pál: Legnagyobb bűne volt Krassó Györgynek az, hogy nyíltan vállalta 1956 for­radalmiságát, ugyanakkor pedig létrehozta a Magyar Október Kiadót és a kiadón keresztül a Kádár-rendszernek nem tetsző könyvek nyilvánosságra hozatalát tervezte, és sokat közülük nyilvá­nosságra is hozott.

Modor Ádám: Nagyon érdekes összefüggést találtam a Lidi dossziéban. Alaposan doku­mentálta az egykori titkosrendőrség azokat az ellentéteket és feszültségeket, amik Krassó György és az akkor magát demokratikus ellenzéknek tartó társaság között a különböző ak­ci­ók során és a különböző elképzelések között feszültek. Amit ön elsőként említett, az '56-ra va­ló nyilvános megemlékezés, amit úgy kell elképzelni, hogy nagyobb társaság előtt egy ma­gán­lakáson hangzottak el Krassó György szavai, ez 1981. októberében történt. Ebben a társa­ság­ban ott vannak az ügynökök, akik részletes jelentést készítenek, hogy mit mondott Krassó György, kik vettek részt az összejövetelen, mennyi ideig tartott. Ez a hétfői szabadegyetem kere­tében történt. Fő hallgatósága az akkori egyetemi ifjúság köréből került ki, illetve fiatal tár­sadalomtudomány iránt érdeklődő értelmiségiek vettek ezen részt. De a szabadegyetem egyik fő szervezője Szilágyi Sándor elítélte - és erre vannak szintén dokumentumok -, Krassó '56-os megemlékezését csupán azért, hogy vele, mint fő szervezővel nem egyeztette, hogy meg akar emlékezni '56-ról. Többeket behívott a rendőrség azok közül, akik részt vet­tek ezen a szabadegyetemen, de elsősorban abból a célból, hogy információkat gyűjtsenek, hogy pontosítsák, hogy mi hangzott el 1956-tal kapcsolatban. Krassóra ez olyan következ­mén­nyel járt, hogy külföldre nem utazhatott, illetve Lengyelországba kívánt utazni, de Lengyel­országba menet a határon az útlevelét elkobozták és bevonták.

Lakatos Pál: Krassó bűnlajstroma folyatódik, hiszen leírták róla, hogy a '70-es évek március 15-ei tüntetéseinek aktív résztvevője volt. 1979-ben aláírója a Csehszlovákiai Charta '77 vezetőjének szabadon bocsátását követelő nyilatkozatnak. Ahogy soroljuk Krassó "bűneit", jönnek azok az emberek, akik figyelik őt: Vadász, Szilárd, Vitéz, Költő, Kárpáti, László. Tudunk ezek közül valakit polgári nevén is megnevezni?

Modor Ádám: A törvény Magyarországon - elég szégyenletes módon - védi az ügynökök szemé­lyiségi jogait. Mint történészkutató mégsem kerülhetem meg azt a tényt, hogy mivel a szer­vek úgy dolgoztak, hogy nem bíztak meg saját ügynökeikben sem, ezért időről időre ellen­őriztették más ügynökökkel ügynökeik tevékenységét. Bizony a sors iróniája, hogy a jelentés szövegéből egyértelmien azonosítható, hogy ki volt például az a két ügynök, amelyik egy bizonyos napon, ugyanazon a napon Krassó Györgynél járt, hiszen az ügynökök egymás­nak, egymásról sem tudva, hogy ügynökök, bemutatkoztak polgári nevükön. Ezek közül az egyiknek a neve érdemel csak említést, mert ő közszereplő, hiszen több könyve megjelent és író: Lugosi Gyuláról van szó, aki László fedőnéven nem csak Krassó Györgyről, de más szamizdatosokról, valamint a hétfői szabadegyetemről is rendszeresen jelentett.

Lakatos Pál: Ez végül is - hogy a hallgató mindent értsen - úgy történik, hogy felmegy ez a bizonyos László fedőnevű - most már tudjuk: Lugosi Gyula, író - Krassó lakására, és már ott találja a másik, általa nem ismert ügynököt. Bemutatkoznak egymásnak, majd mind a kettő jelent a másikról, hogy ők találkoztak, ez és ez volt Krassó György vendége, és mind a két név szerepel valahol a dossziéban és ön így hozta össze ezt a kettőt, így bukkant rá, hogy ki kicsoda.

Modor Ádám: A jelentést, amit például Krassó Györgyről adtak, azt nem csak Krassó György, mint célszemély dossziéjában fűzték le, hanem minden ügynöknek volt egy úgy­nevezett M, azaz munkadossziéja és az összes jelentést, amit egy bizonyos ügynök adott, azt ebben az M dossziéban gyűjtötték. Azt gondolom, ha a szerv a tényleges működésére és en­nek tényleges hatására a társadalomban akarunk releváns információkat szerezni, és termé­sze­tesen feldolgozni történészként, akkor megkerülhetetlen, hogy ezeket az M dossziékat is meg­nyis­sák a kutatás számára.

Lakatos Pál: Az ügynökök jelentettek a Belügyminisztériumba, a Belügyminisztériumban összesítettek, aztán a kivonatokat illetékes elvtársakhoz küldték el. Ezek között is érdekes néhány nevet fölsorolni, hiszen akik kaptak a Krassó-féle dossziéból, azok között ott van Aczél György neve, Korom Mihályé, Óvári Miklósé és Tétényi Pál akadémikusé.

Modor Ádám: Krassó ügyében ők kapták a jelentéseket, ezek általában Belügy­minisztérium fejléccel és az akkor hivatalban lévő belügyminiszter aláírásával lettek felter­jesztve. Az erre vonatkozó pártdokumentumokat még nem kutattam, de szándékomban áll továbbfolytatni ezt a kutatást, és elkerülhetetlen, hogy az MSZMP iratai között kutassak, és feltételezhetően ott lehet majd rátalálni azokra az információkra, hogy a begyűjtött besúgói és BM jelentések alapján, milyen konkrét intézkedések születtek Krassó György sorsát illető­en. A rendőrségi dossziéból viszont világosan kiderül, hogy mindent elkövetett a szerv 1981 és 85 között, ami az ő hatáskörében megengedett volt, egészen a rendőri felügyeletig, ami a rend­őrség hatáskörébe tartozott, kimerítettek. Tehát a Kádár-korszaknak az ellenzéket kezelő po­liti­kájáról összefoglalva azt lehet elmondani, hogy kerülte, hogy bírósági per legyen, példá­ul ilyen prominens ellenzékek esetében, mint Krassó, viszont maximálisan kimerítette az üldözést, amit rendőri és adminisztratív eszközökkel lehetett egyes személyek ellen véghez­vinni.

Lakatos Pál: 1981 és 85 novembere között a BM jogi szakértői szerint Krassó György tevékenysége többször is kimerítette az izgatás tényállását, például azzal is, hogy előszót írt Fónai Jenő Börtönmemoárjához. Aztán 1981 októberében tiltakozó akciót szervezett dr. Pákh Tibor kényszertáplálása és elmegyógyintézetbe zárása ellen. Ezt követően Krassó tar­tott attól, hogy házkutatás lesz nála és ekkor egy pszichológus siet a segítségére, akit mi V.J. néven ismerünk, ez egy volt elítélt társ, aki aztán a Vitéz nevet kapta az ügynökök között, és ez a Vitéz felajánlja Krassónak azt, hogy mindent mentsen át az ő pincéjébe.

Modor Ádám: Torokszorító érzés volt azt a diadalittas jelentést olvasni, amit a BRFK tartó­tisztjei írtak alá. A Vitéz fedőnevű ügynök ugyanis óriási fegyvertényt hajtott végre, a kádári titkosrendőrség működésének egyik csúcsát, hogy egy prominens ellenzéki anélkül, hogy gyanakodna arra, hogy ez a személy, akinek a gondjára bízza a legtitkosabb feljegyzé­se­it, az összes kapcsolatának a címét és telefonszámát, olyan kéziratokat, amik esetleg pótol­ha­tat­lanok, fordításainak szövegeit, a Szabad Európa Rádióból felvett adások magnókazet­tá­it, ezeket odaadja ennek a Virág János pszichológusnak, aki elrejti a pincéjében.

Még azon a napon megjelennek nála az iratok alapján - ez azonosítható - a szerv munka­társai, listát készítenek Krassó letett anyagairól, és amivel nem rendelkeznek, titokban, Krassó tudta nélkül, másolatokat készítenek. Majd néhány nap múlva, mikor Krassó úgy érzi, hogy elmúlt a veszély a feje fölül, Virág János visszaadja ezeket az anyagokat. Ha ezt végig­olvassuk és végiggondoljuk, tulajdonképpen egy ördögi gépezet munkájával szembesü­lünk, ahol az áldozat kiszolgáltatja saját magát a gépezet különböző fogaskerekeinek. Pedig hozzá kell tenni, hogy több jelentés is utal arra, hogy Krassó gyanakvó alaptermészeti volt, a börtönben nyílván megtanulta, hogy nem nagyon bízhat senkiben, és az is igaz, hogy Virág Jánosról is később úgy nyilatkozik másoknak, hogy besúgó, de '81-ben még nem volt elég óvatos és nem gyanakodott rá, így a gondjára bízta ezeket a féltve őrzött kincseket.

Olvastam olyan miniszterhelyettesi utasítást, amelyik az ügynökök kitüntetési rendjéről rendelkezik. Magyarul ugyanúgy, ahogy a szocialista hazáért érdemrendet megkapták egyes pufajkások, ugyanúgy mindvégig, a kádárizmus összeomlásáig az egyes ügynökök is kaphattak a tevékenységükért kitüntetést. Nagyon érdekes kutatás lenne véleményem szerint, ha egy fiatal történész, kikerülve mondjuk az egyetemről, egy ilyen témát adna be, hogy kutat­ni szeretném azokat a dossziékat, ahol ezt az információt tartotta nyilván a szerv, hogy melyik ügynök milyen tevékenységéért, milyen titkos kitüntetést kapott a Kádár rendszerben.

Lakatos Pál: Megszületik a Magyar Népköztársaság belügyminiszter-helyettesének 9/1982-es parancsa: a társadalomra veszélyes, ellenséges személyek kiválasztásáról és ellen­őrzéséről. 1989-ben visszavonják ezt a parancsot, de azért érdekes lenne tudni azt, hogy ez alap­ján a parancs alapján, kik kaptak a jelentésekből, mert hogy közülük ma is aktív politi­kusok nagyon sokan. Földesi Jenő határőr vezérőrnagy miniszterhelyettes írta alá a 9/1982-es számú parancsot és itt felsorolják azt, hogy kik kapnak ebből a parancsból. Nyilván ugyan­azok a személyek, akik aztán a jelentésekből, az összefoglalásokból is kaphatnak.

Modor Ádám: Inkább én azt mondanám, hogy ezek dolgoztak ez alapján a parancs alap­ján, és ennek az eredményét, tehát a munkájuk eredményét a pártvezetés kapta, tehát KB-titká­rok, PB-titkárok, miniszter, miniszterhelyettesek, tehát olyan állami és pártvezetők, hiszen állampártról van szó, sok esetben két funkció is keveredik egy-egy személy esetében, akik lényegében a magyar belpolitikát, a magyar kultúrpolitikát és a magyar külpolitikát irá­nyí­tották abban az időszakban.

Lakatos Pál: Tehát ezt a parancsot miniszterelvtársaknak - idézem -, terjesztették fel, állam­titkár elvtársaknak, miniszterhelyetteseknek, nem mondok mindenkit: az ORFK veze­tő­jének, helyetteseinek, a belbiztonsági osztály vezetőjének, a Rendőrtiszti Főiskola parancs­nokának, szóval akiket most én beosztás szerint felsoroltam, azok közül ma nagyon sokan aktív politikusok a magyar életben, és bizony érintettek ezek alapján az ügynöktörvényben is.

Modor Ádám: Igen, feltételezem, hogy ez lehetett az oka annak, hogy Kenedi János 1996-ban publikált Kis állambiztonsági olvasókönyv című munkájában csonkítva szerepelnek az ira­tok, csak az úgynevezett egykor vezető beosztású rendőrtisztek és csak az úgynevezett köz­szereplők vannak nevesítve, mind az ügynökök fedőneve el van fedve, mind pedig azok­nak a rendőr közreműködőknek csak a rendfokozata van kiszedve, akik végül is közre­mű­köd­tek - most visszatérve mai beszélgetésünk témájához -, mondjuk Krassó György üldözé­sé­ben.

---

A demokratikus ellenzékről • NSZ • 2002. október 4.

•Tamás Gáspár Miklós

Az 1989 előtti pártállami diktatúra demokratikus ellenzékének történetéről számtalan jóhiszemű tévedés és rosszhiszemű hazugság van forgalomban – egészen a sokunk életének lényegét jelentő mozgalom puszta létezésének letagadásáig.

Az önkéntes amnézia és a tudatos rágalom oka: a hatalomért jelenleg viaskodó politikai csoportok legitimációs szükséglete és a vele kapcsolatos történelmi mondaköltészet. A Medgyessy-ügy kipattanása óta a szociálliberális (baloldali, balközép, balliberális) publicisztika elemi érdeke, hogy bebizonyítsa: az állampárti diktatúrával szembeni politikai és intellektuális ellenállás részben lehetetlen volt, részben értelmetlen (az előbbi azért, mert diktatúra volt, az utóbbi azért, mert nem volt diktatúra – a szoclib közírók képesek ezt a két véleményt egyszerre hangoztatni, ami csodálatra méltó). A jobboldal, amely magának óhajtaná lefoglalni a korábbi rendszerrel való szembeszegülés teljes érdemét, kényelmetlennek találja, hogy számára ellenszenves emberek tették azt, amit a jobboldal elvileg nagyra becsül. Ebben az összefüggésben írhatnak a lapok – uniszónó és ismételten – arról, hogy tizenöt esztendővel ezelőtt "a demokratikus ellenzék egyik része” megalapította a Magyar Demokrata Fórumot. Ez nem igaz. A demokratikus ellenzék nem vett, nem vehetett részt az MDF 1987-i megalapításában. Ez teljesen természetes, az idevágó régi összeesküvés-elméletek butaságok. Illegális, ám nyílt sisakos mozgalom nem vehet részt legális mozgalom alapításában. Még ha szerette is volna az MDF alapítóinak némelyike, hogy köztük legyünk, jelenlétünk reménytelenül kompromittálta volna az ő ígéretes és pozitív kezdeményezésüket. A demokratikus ellenzék – némi megbántottsággal – üdvözölte az MDF megalakulását, ebben a pártállami rendszer bomlásának, a társadalom politikai differenciálódásának értékes jelét látta, a megjósolható nézeteltérések ellenére. Lezsák Sándor mondta akkoriban, hogy az MDF ???sem kormánypárt, sem ellenzék”, az alapító összejövetelen megjelent volt Pozsgay Imre, az uralmon volt kommunista párt egyik vezetője, az MDF akkori fő szócsöve pedig az MSZMP tagja volt (már nem sokáig). Én ebben a legalista-reformista taktikában akkor se láttam semmi rosszat, ma se látok. (Azt se feledjük, hogy akkor az MDF nem volt tagsággal rendelkező szervezet – hiszen ez törvénysértő lett volna! –, hanem laza konferenciasorozat.) Egyébként: ma sokan elfelejtik, hogy a demokratikus ellenzék az MDF segítségével került az első nyilvánosságba – én pl. az MDF Jurta színházi rendezvényein szólhattam először nagyobb nyilvánossághoz, az első legálisan megjelent politikai írásomat a Hitel közölte. A különbség a radikális és a mérsékelt taktika között volt. A nyolcvanas évek végén nyilván közelebb állt hozzám Csoóri Sándor és Csurka István, mint Vitányi Iván és Krausz Tamás. De ebből nem következik, hogy lett volna ???egységes ellenzék”, amelyből mintegy kiszakadt az MDF. Az MDF–SZDSZ konfliktust nem lehet visszavetíteni a nyolcvanas évek végére. És ezt nem azért mondom, hogy lebecsüljem ???a nemzeti reformerek” szerepét és érdemeit; az MDF történelmi jelentőségét többször – írásban – méltatattam már, egyébként éles bírálatokat kiváltva. Az MDF sokakkal (az SZDSZ-szel, a Fidesszel, a Ligával stb.) együtt az új demokratikus köztársaság társalapítója – de a demokratikus ellenzék nem ők voltak. Ami természetesen nem baj. Másrészt az SZDSZ és a demokratikus ellenzék összefüggése sem olyan egyértelmű ma már. Köztudomású – vagy annak kellene lennie –, hogy az SZDSZ-t többek között, de elsősorban a demokratikus ellenzék vezető részvevői alapították, de számos ellenzéki már akkor távol maradt, vagy más szervezetet hozott létre, mint a néhai Krassó György a Magyar Október Pártot. De ha ma körülnézünk, azt látjuk, hogy a régi demokratikus ellenzék olyan fontos szereplőinek, mint Bence György, Nagy Bálint, Miklóssy Endre, Orosz István, Gadó György, a néhai Mikes Tamás, Szalai Pál, Keszthelyi Zsolt, Talata József, Nagy Jenő, Molnár Tamás ("Inconnu”), Modor Ádám, Zsille Zoltán, Balajthy Anna stb. stb., semmi közük az SZDSZ-hez. Mások, akiknek volt hozzá több-kevesebb közük, eltávolodtak vagy kiléptek, mint Csalog Zsolt, Petri György, Havas Gábor, Szilágyi Sándor, Kenedi János, Kis János vagy e sorok írója. Természetesen sok fontos ember (Demszky, Magyar, Haraszti, Rajk stb.) a magyar liberális párt aktív és befolyásos tagja. De egykori összejöveteleink részvevői ma többnyire pártokon kívüliek; elég sokan bukkannak föl közülük a radikális jobboldalon. Molnár Tamás ("Inconnu”), a Magyar Nemzet és a Nemzetőr vehemens cikkírója épp akkora jogot formálhat a magyarországi demokratikus ellenzék hagyatékára, mint Demszky vagy Kis. Az egykori ellenzéknek már nincs közvetlen relevanciája a mai politikai fejlemények tekintetében, ami világosan mutatja, hogy már történelem. Tudok róla, hogy a történelmet szokás politikai-taktikai célokra használni. De mindig voltak olyanok is, akik ezt nem hagyták. A régi demokratikus ellenzék egykori részvevői ma nem sok dologban értenek egyet. De az valamennyiünket egyformán idegesít, hogy ennyit hazudoznak a fiatalságunkról, amelyet a diktatúra tett tönkre, s amelyet a diktatúra elleni – ilyen meg olyan meg amolyan – küzdelem tett mégis széppé és élvezetessé.