Sok érdekeset találtam – de valamit hagynék itt én is, szerény viszonzásul a gazdag zsákmányért, amivel hazatérek. Otthoni kutatásaim legfrissebb eredményét: néhány jellemző adalékot az író kalandos és máig megíratlan magyar recepciótörténetéből.

*

Az irodalom felszámolása című 1945–ben írt esszéjében Orwell arra a komor végkövetkeztetésre jut, hogy a totális diktatúrák mindkét válfaja – a fasizmus éppúgy, mint a kommunizmus – az irodalom és a szellemi élet szabadságának teljes likvidálásához vezet. Mi sem igazolja ezt inkább, mint műveinek makacs cenzori bojkottja szerte Kelet?Európában. Könyveit nem sokkal a háború után – gyakorlatilag egészen 1989–ig – tilalmi listára vették, s a hosszan túlélő sztálini cenzúra kiváltképp az Állatfarmban és az Ezerkilencszáznyolcvannégyben látta elsőszámú “irodalmi közellenségét“.
Magyarországon mindössze egyetlen engedélyezett műve jelent meg: a Tragédia Burmában című, gyatrán fordított, önéletrajzi novellafüzér (ford.: Máthé Elek, Bp. Káldor – Márkus Kiadó, 1948), az is nyilván csak egzotikusnak vélt témája miatt. A többi “néma csend“ – ismeretlen és lefordítatlan maradt vagy két?három nemzedék magyar olvasóinak. Bár azért nem mind és nem mindenkinek. Nos, talán épp e ritka kivételeket érdemes közelebbről számba venni, úgy is mint a szellemi, politikai ellenállás sokban koridéző adalékait.
Mustránkat kezdjük az emigráns Irodalmi Újság első, londoni évfolyamaival!
Közismert, hogy az Írószövetség eredetileg Budapesten e néven indított hetilapja milyen nagyhatású közvélemény?formáló fóruma lett 1956 tavaszától a Rákosi?diktatúra tetemrehívásának, majd a magyar forradalom drámai két hetének. Hasonló mértékadó szerepet szánt neki a demokratikus és nemzeti eszmék folytonossága jegyében az a népes emigráns írócsoport is, amely 1957. március 15–én Londonban kétheti lapként újra indította, majd később Párizsban jelentette meg egészen 1989–ig. Az Angliában új életre keltett Irodalmi Újságot szerkesztőként és rendszeres szerzőként olyan kiváló írók, költők, publicisták jegyezték, mint Szabó Zoltán, Szász Béla, Faludy György, Mikes György, Koestler Arthur, Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, Határ Győző, Pálóczi?Horváth György vagy Cs. Szabó László. Némelyikük korábban érkezett Nyugatra – Koestler, Szabó Zoltán, Fejtő –, ám a többség a fiatalabb írónemzedékhez tartozott és “friss“ emigránsként menekült a forradalom eltiprása után Nyugatra. Közülük sokan maguk is megszenvedték korábban a sztálini rémuralmat, börtönök és lágerek foglyaként vagy más köznapi vegzatúrákat kiállva. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a kortárs nyugati irodalomból jó néhányuknak Orwell lett az első revelatív olvasmányélménye, kinek kultusza amúgy is ekkor tájt tetőzött a hidegháború antibolsevik “védőszentjeként“. (“Saint George Orwell – the Dragonkiller“ etc.) Hogy ne értették volna éppen ők, e pesti vicceken, és kommunista börtönfolklóron edződött írótársak, az Állatfarm és az Ezerkilencszáznyolcvannégy egyszerre rémisztő és röhejes abszurditásait?! Hiszen saját sorsuk korábbi stációira ismertek bennük, s a fülüket sok éven át már?már a süketülésig eltömték a “Hét Parancsolat“ és az “Újbeszéd“ hazug frázisai.
Átlapozva az emigráns Irodalmi Újság kezdeti évfolyamait tucatszám találni Orwell–hivatkozásokat – például Szabó Zoltán, Mikes György, Koestler Arthur, Ignotus Pál vagy Gömöri György írásaiban. “Orwell tanulságát“ – mint azt egy K. T. monogramos [Kabdebó Tamás?] bírálat címében olvasni – ez az emigráns írónemzedék láthatóan nagyon is magáévá tette. Mi több, számos jele van, hogy nem csupán politikai elkötelezettségét és erkölcsi tartását érezte követendőnek, de fegyelmezett esszé? és prózastílusát is. Aligha véletlen, hogy a lapban közölt hosszabb?rövidebb Orwell–szövegek között az író egyik legkiválóbb önéletrajzi elbeszélését is olvasni Az elefántlövő címmel – a Shooting an Elephant sikerült fordításaként. (1958. január 15.)
A legkülönösebb Orwell–hommage-t mégis Szabó Zoltán egy brilliáns emlékezésében találni, amely a lap 1957. június 1?jei számában jelent meg Kívülről címmel. Ebben Szabó – ki ekkor a Guardian, a The Times és a Daily Telegraph hasábjain is rendszeresen publikált – annak történetét idézi fel, hogy miként próbálta 1956 őszén Londonban két emigráns írótársával (vélhetően Mikes Györggyel és Koestler Arthurral) megszervezni az első szolidaritási nagygyűlést a magyar forradalom támogatására. A három barát egyikük – alighanem Koestler – londoni lakásán ül össze a Pestről érkező hírektől felajzva, hogy egyeztesse a Viktória pályaudvar melletti Dension Hallba október 28?ra, vasárnap délelőttre meghirdetett rokonszenvtüntetés részleteit – például, hogy kiket hívjanak meg a kortárs angol írók közül. Bertrand Russel, T. S Eliot, Graham Green, Spender, Huxley és Auden – sorra merülnek fel a nagy nevek. Telefonálnak, sürgönyöznek nekik – néhányan lelkesen igent mondanak, mások, mint Russel, kitérnek, de sokan eleve elérhetetlenek. “Úgy rémlik – jegyzi meg Szabó –, az egész világ tele van világhírű angol költőkkel, írókkal Kaliforniától Indonézián át Ischiáig, csak éppen Londonból hiányoznak.“ Végül összeáll a lista, bár a szervezők nem túl elégedettek vele. Szabó felsóhajt: “Ha Orwell élne...“ “George – mosolyodik el gyöngéden A. – őreá igazán nem számíthatnánk. Már útban volna a határ felé, egy puskával, lövészárkot keresni...“

*

“Ha Orwell élne...“ – ámulva látná, hogy népszerűsége, minden tiltás ellenére, milyen makacsul tartja magát “Eurázsia“ keleti felén, így a magyarok, csehek, lengyelek, ukránok vagy az oroszok földjén – csupa olyan országban, ahol ő maga sosem járt. (A legtávolabbi “kelet?európai“ pont, ameddig eljutott: Nyugat?Ausztria volt, ahol az Observer haditudósítójaként töltött néhány napot a második világháború végén.) Ha valaki fellapozza William Fenwick impozáns, bár korántsem hiánytalan Orwell–bibliográfiáját, meglepve fogja tapasztalni, hogy a két Orwell–alapmű kelet?európai kiadásai micsoda nagy szóródást mutatnak – térben és időben egyaránt. Íme néhány magáért beszélő példa:

Az “Állatfarm“ első kiadásai

– lengyelül: 1947 (London), 1981 (Varsó)

– ukránul: 1947 (München – a szerző előszavával!)

– szlovénul: 1970 (Ljubljana)

– szerb?horvátul: 1979, 1984 (Zágráb)

Az “1984“ első kiadásai

– szlovénul: 1967 (Ljubljana)

– szerb?horvátul: 1968 (Belgrád)

– magyarul: 1984 (Újvidék; Budapest)

– oroszul: 1989. március (Lityeraturnaja Gazeta!)

Ugyan mi az oka e feltűnő dátumeltéréseknek – nem szólva egy sor más nyelvű Orwell–kiadásról, melyek a kommunista éra egészét lefedik?

Magam háromra gyanakszom:

1. A cenzúra és általában a könyvkiadás kontrollja koronként és országonként igencsak eltérő volt (ld. a titoista Jugoszlávia ’60?as ’70?es évekbeli látványos kultúrpolitikai “fellazulását“).

2. Ugyancsak jelentős különbségeket mutatott az ellenzéki és/vagy emigráns csoportok aktivitása is, melyek e kiadványokat támogatták. (ld. az Állatfarm müncheni ukrán és londoni lengyel nyelvű kiadását – nem egész két évvel az angol eredeti megjelenése után!)

3. A legfőbb ok mégis a kommunista rendszer makacs túlélésében keresendő, ami magában is szavatolta, hogy az antitotalitárius Orwell–példázatok mindaddig nem vesztik érvényüket, amíg e rezsimek fennállnak.

Mindezt hadd szemléltessem ismét néhány hazai példán.

Magyarországon az értelmiségi szájhagyomány szerint már a korai hatvanas évektől “forgalomban voltak“ az Állatfarm és az 1984 gépiratos fordításai, melyeket barátok szigorú diszkrécióval kézről kézre adtak egymásnak s olykor – ha nem tudtak megválni kedvenc olvasmányaiktól – le is másoltak. Az 1956 után visszaállított totális cenzúra a reményét is szertefoszlatta, hogy e kéziratok valaha is nyomdafestéket láthatnak. Jellemző módon nem is műfordítók, inkább lelkes amatőrök vállalkoztak az Orwell–regények magyarítására: például a matematikus Kálmán György vagy a néprajztudós Bálint Sándor, a szegedi egyetem professzora. (Ez utóbbi, miután 1984?fordítását lefülelték, 1963–ban valósággal belehalt a folytonos titkosrendőri zaklatásba közeli ismerősei s az egykori belügyi akták tanúsága szerint.) Hasonló “mély illegalitásban“ köröztek már az ötvenes évektől az Állatfarm gépiratos példányai is, egyebek közt Szijgyártó László vagy Huszár László fordításában. Ez utóbbi – egy másodéves építész hallgató munkája 1952–ből! – alighanem a legkorábbi magyar változat, amelynek egypéldányos gépirata jó ötven év múltán is épségben megvan. Pár napja alkalmam volt kézbe venni Huszár László highgate?i otthonának vendégeként, s ekkor készítője – a ma nemzetközi hírű várostervező – további különös részletekbe is beavatott. E szerint az Animal Farm angol példányát a betiltott Sacré Coeur apácarend zárolt könyvtárából sikerült kimentenie még 1950–ben – a Rákosi?terror csúcsán! – egy ottani ismerőse révén. Az első kiadású, angol példány még alighanem a háború utáni nyugati segélycsomagokkal került a jobb sorsra érdemes katolikus rendház birtokába. Huszár László fordítását jórészt barátai olvasták, akiknek egy részével csakhamar az Egyetemisták Forradalmi Tanácsában – majd néhány hét múltán emigrációban találta magát. A gépiratot 1956 őszén a Nyugatra menekülő fiatalember édesanyjával postai levélként (!) küldette maga után Londonba, ahol Szabó Zoltán és mások is elismerően fogadták, bár kiadása utóbb valahogy elsikkadt. (N. B. az Állatfarmot más fordításban később a BBC magyar adása is műsorra tűzte folytatásosonként – de ez már a nyolcvanas évek adaléka.)

*

Az 1984 komor víziója sokak számára “önbeteljesítő politikai jóslatként“ hatott a nyolcvanas évek elején szerte Kelet?Európában – így Magyarországon is. Érthetően, hisz ezek az évek a hidegháború felújítását hozták, egyre nyilvánvalóvá téve az erőfitogtatásba hátráló szovjet birodalom válságát. Elég csak felidézni, mennyi baljós fejlemény borzolta ez idő tájt a kedélyeket: Afganisztán szovjet lerohanása, Szolzsenyicin és Szaharov professzor meghurcolása, a cseh Charta ’77 aktivistáinak börtönbe vetése, a Jaruzelski?puccs és a Szolidaritás betiltása, a újrakezdődő atomfegyverkezési verseny s vele párhuzamosan a Kreml urainak már?már állandósuló agóniája.
Nem csoda, ha a világ keleti és nyugati fele egyaránt érzékennyé vált az orwelli antiutópia történelmi “áthallásaira“, és valóságos ideológiai lázban készült a régóta politikai jelképnek tekintett esztendő beköszöntésére. Ennek nálunk is számos jele volt – mind az “első“, mind a “második nyilvánosságban“. Idézzünk fel közülük néhányat.
Dalos György 1985 címmel már két évvel korábban megírta az Orwell–regény folytatását, melynek német és angol változatához előbb Nyugat?Berlinben és Londonban sikerült kiadót találnia, majd az “Orwell–évre“ az AB Független Kiadó magyarul is kirukkolt vele. Dalos szellemes parafrázisa – amelynek olvastán bízvást Orwell is remekül mulatott volna –mindenképp megérdemli, hogy alább még bővebben szóljunk róla.
A bűvös dátumhoz közeledve szorgos előkészületek folytak mind az 1984, mind az Animal Farm szamizdatként való megjelentetésére. Ami az előbbit illeti, ellenzéki értelmiségiek egy baráti “munkacsoportja“ rendszeresen összeült megvitatni, miként is lehetne szellemesen és szabatosan magyarra fordítani az orwelli “Newspeak“ politikai halandzsaszótárát. Az előkészületek végül is sikerrel jártak; mindkét regény még 1984–ben megjelent a Magyar Október és az AB szamizdat kiadóknál – utóbbi Állati gazdaság címmel, e sorok írójának fordításában és illusztrációival.
Az “Orwell–év“ apropóján a bécsi Modern Művészeti Múzeumban nemzetközi kiállítást rendeztek, amelyen több hazai “alternatív“ művész – például Erdély Miklós és Galánthai György – is feltűnést keltett munkáival.
Az újvidéki Új Symposion folyóirat az év elejétől közölni kezdte az 1984 magyarul első ízben publikált szövegét Purger Tibor fordításában, majd egy dupla tematikus számmal is tisztelgett az “Orwell–évnek“, többek közt Bertrand Russel, Bernard Crick, Ian Angus írásaival és néhány szellemes illusztrációval. (Köztük egy bizarr politikai képregénnyel, amely az angol írót – mint Luke Sky Walker alteregoját – afféle magányos “értelmiségi szuperemberként“ ábrázolja.
Kisebb szenzációszámba ment az is, hogy az Élet és Irodalom az évi első száma egy teljes oldalon közölte Takács Ferenc “lektori jelentését“ (“Ezerkilencszáznyolcvannégy“ – ezerkilencszáznyolcvannégyben), melynek nyomán további két számon át élénk polémia bontakozott ki a regény hazai kiadásának “időszerűségéről“ – Bolgár György, Domonkos László s egy névtelen levélíró hozzászólásaival – míg végül a szerkesztőség, állítólag felsőbb utasításra, jobbnak nem látta berekeszteni a vitát egy hivatalosan továbbra sem létező műről és szerzőjéről. Bár Sükösd Mihály és mások tollából elvétve korábban is megjelent egy?egy kurta glossza az 1984 apropóján – jobbára a Lityeraturnaja Gazeta önérzetes elhatárolódását visszhangozva “a hidegháború irodalmi szupersztárjával“ szemben –, valójában ez volt az első alkalom, mikor megtört a cenzúra addig áthatolhatatlan csendburka Orwell körül, s ha műveit magyarul olvasni egyelőre nem is – vitázni már lehetett róluk egy engedélyezett lap hasábjain. A helyszűke miatt ezúttal csak két rövid részlet:

(Takács Ferenc “lektori jelentés“-éből – ÉS, 1984. I. 06.)

“A lektori jelentés írója Orwell Ezerkilencszáznyolcvannégy című munkáját magyar kiadásra javasolja. Bár tisztában van a kiadói, nyomdai és történelmi átfutás nálunk szokásos lassúságával, szívesen látná, ha a könyv kiadása még 1984–ben megtörténnék. Hiszen igazán aktuálissá az Ezerkilencszáznyolcvannégy abban az évben válik, amikor elveszíti más irányú aktualitását. Azaz 1984–ben.“

(“Szerkesztői üzenetek“ – D. István, Debrecen – ÉS, 1984. I. 20.)



“Olvasónk, aki – mint írja, “a kényes téma miatt“ – ezúttal is kéri vezetéknevének mellőzését, azt kérdi: “Takács Ferenc az Ezerkilencszáz?nyolcvannégy – ezerkilencszáznyolcvannégyben (lektori jelentés) című cikk szerzője komolyan gondolja?e, hogy írása, amely George Orwell politikai pamfletjéről szól, lektori jelentés, tehát a hazai kiadók figyelmét hívja fel az 1984 című könyvre?“
Úgy véljük, nem gondolta komolyan; a lektori jelentés műfaja írói fogás, amely bevált, mert a január 6–án megjelent írásra következő számunkban ketten is reflektáltak. Bolgár György Jobb félni?, Domonkos László pedig Felelős kiadó: Gondolat címmel gondolta tovább Takács Ferenc megállapításait és tette helyére az érdekes, de talán mégsem létfontosságú kötetet. 1984 itt van, de a kedvetlen utópia nem igazolódott. Orwell se jóslatnak szánta 1984?et. A jóslatokat elemészti a naptár, s úgy járnak, mint azok, akik Orwell műveit a hidegháború éveiben antikommunista propagandájuk szolgálatába állították: a történelem extremitásaivá jelentéktelenülnek. Mi marad Orwell műveiből? Majd számot ad róla a messzi holnap. Ezzel a magunk részéről az úgynevezett Orwell–vitát befejezettnek nyilvánítjuk.“

*

Dalos György láthatóan nem osztotta az Élet és Irodalom egykori szerkesztőinek (cenzorainak – öncenzorainak?) nézetét, hogy az Orwell–művek időtállóságát csak egy időtlen jövőbe posztponált, parnasszista irodalmi zsűri hivatott eldönteni. Ellenkezőleg, Dalos szerint az orwelli fikció itt és most nagyon is friss és elevenbevágó, sőt: “tovább gondolható“ – miként azt remek parafrázisával, az 1985–tel mindjárt igazolta is.
A dátumos címválasztás kettős értelemben is telitalálat: nemcsak írói tisztelgés, és mint ilyen egy eszmei–politikai hagyomány továbbélésének kihívó jele, ám frappánsan megelőlegezi a könyv egész cselekményét is. Dalos az általa kreált “dokumentumok“ és “emlékezések“ szellemes egybeillesztésével ugyanis nem tesz mást, mint folytatja az Ezerkilencszáznyolcvannégyet – egész pontosan onnan, ahol azt Orwell befejezte. Mindezzel merészen új dimenziót, új értelmezési keretet ad az orwelli víziónak. Az angol író, regényét 1948–ban írta, és mint közismert, épp a dátum megfordításával kívánta – az akkor még – beláthatatlan jövőbe száműzni a totális diktatúra rémlátomásos végkifejletét. Ezzel szemben kései utóda nem csupán újabb fél századdal tolja ki a fikció határait – egészen 2035–ig! –, ám eközben egy sor ismerős, sőt azonosítható epizódot is beilleszt a “létező szocializmus“ évtizedeiből. Amit ily módon az olvasó elé tár, az abszurd foglalatban maga a poszt?sztálini valóság – avagy: az abszurd poszt?sztálini politika hiteles foglalata. “Óceánia“ helyett természetesen Kelet–Európában, és kiváltképp Magyarországon, mint azt az 1956?os forradalom, a Rákosi? és Kádár–éra megannyi célzatos utalása jelzi:

(O’Brien “visszaemlékezései“ – a Nagy Fivér leleplezésének következményeiről:)

“Milyen nehéz kiépíteni egy jól működő diktatúrát! Olykor évtizedek kitartó anyagi és szellemi erőfeszítéseibe kerül! Ám ugyanez a diktatúra hónapok, sőt hetek alatt összeomlik, ha a vezetőkből kivész az önbizalom, ha üres moralizálásra adják a fejüket, vagy egymás ellen harcolnak ahelyett, hogy összefognának a fenyegető veszély láttán.
Amikor a Párt leverte az eszvéhások [SZVH = Szellemvédelmi Hatóság] lázadását, mintha a saját fekélyes jobb karját vágta volna le. És hiába volt fekélyes az a jobb kar, mégiscsak nélkülözhetetlen volt a mozgáshoz. Kétségbeejtő volt látni, hogyan vergődött, szenvedett és végül agonizált Óceánia uralkodó pártja.“

*

A magam emlékeit az Animal Farm első magyar kiadásáról többször már felidéztem, (Farkasles és agárverseny – Hitel, 1989/10.; All’s well, Orwell! – Holmi 1989/1.; Széljegyzetek egy belügyi jelentéshez – Beszélő, 1999/4.), ugyancsak szóltam a fordításom körül támadt kisebb szakmai vitáról is (A ford. megj. – Beszélő, 17. /1985.). Itt most csak néhány újabb titkosrendőri dokumentumot közreadva csupán e vékony kis kötet meglepően élénk fogadtatására szeretnék kitérni, arra, hogy mit is jelentett megjelenése “Orwell évében“, 1984–ben.
Mindenekelőtt két evidenciát igazolt: egyrészt, hogy továbbra is létezik “Gondolatrendőrség“ – másrészt, hogy minden tilalom és zaklatás ellenére, éppúgy létezik szabad gondolat, sőt a szabad sajtó is. Előbbire – a ÉS?beli vita értelmiségi önáltatásait durván cáfolva – kellő bizonyság az a belügyi “Munkadosszié“, amely az első hazai Orwell–kiadás titkosrendőri fogadtatását taglalja: hetekig tartó megfigyelésekkel, házkutatási és lehallgatási akciókkal stb -, míg utóbbira maguk a könyvek, melyek pár hónap alatt elkeltek, és mára antikváriumok ritka portékái lettek.
Ami az egykori belügyi “recepciót" illeti, álljon itt ízelítőül egy nemrég “felszabadított", 1985 februári jelentés:


BELÜGYMINISZTÉRIUM SZIGORÚAN TITKOS !

III/III – 4 – a. alosztály

Tárgy: Buda Gézáról

JELENTÉS

Jelentjük, hogy a BM III/1–3. osztály hálózati úton nyert információja szerint Nóvé Béla /.../ Budapest, VI., Népköztársaság útja 98. szám alatti lakásán nagy mennyiségben – kb. ezres nagyságrendben – George Orwell: Állati gazdaság című, ellenséges tartalmú munkáját tárolta.
Az anyag szállításának és raktározásának megállapítása céljából operatív mozgó és pontfigyelést alkalmaztunk.
Megállapítottuk, hogy 1984. december 22–én az esti órákban Philipp Tibor a “Csaló“ fedőnevű bizalmas nyomozás célszemélye kettő bőröndben és kettő utazótáskában gépkocsival elszállította az anyagok egy részét Buda Géza, Budapest, XIII., Párkány utca 46. II. emelet 14. szám alatti lakásába.
A szamizdat irodalom kiemelése érdekében “Zárka“ fedőnéven titkos kutatást terveztünk, amelynek végrehajtása nem járt sikerrel.
Javasoljuk, hogy az általunk szervezett bázisobjektum felhasználásával, zárszakértő műszaki operatív tiszt közreműködése útján, készítsünk kulcsot célszemélyünk lakásához.
A kulcs elkészülte után – Buda Géza külföldi útja idején – titkos kutatást hajtunk végre lakásán.
Kérjük engedélyezni a javasolt intézkedés végrehajtását.

Budapest, 1985. február 11.

Fazekas István r. százados

A folytatással, sajnos nem szolgálhatok, minthogy azzal a Történeti Hivatal is adósom maradt. Vajon tényleg csak egy makacsul ellenálló, rozsdás ajtózár mentette volna meg könyveinket – vagy az “operatív“ tisztek más balfogása? Nem tudni. Az minden esetre tény, hogy a több évtizedes késéssel csaknem egy időben megjelent két magyar Orwell–kötet a hazai szamizdattörténet első átütő “közönségsikerét“ hozta. A kezdeti 1500 példány – mind az 1984–ből, mind az Állati gazdaságból ennyit nyomtak – pár hónap alatt gazdára lelt, s a fél éven belül elkészült párizsi, chicagói utánkiadásokból is számos kötet “haza talált“. Titkon állítólag az itthoni nyomdászok is nyomtak még belőlük “saját szakállukra“ néhány száz példányt – bár e fölött megrendelők (Krassó György a “Magyar Október“ és Demszky Gábor az “AB“ kiadója) szemet hunytak, mondván: “nyomtató lónak nem kötik be a száját“. Különben is: Orwell a vasfüggönyön innenső oldalán ekkor még “szabadpréda“ volt mindazoknak, akik vállalták érte az aránytalan kockázatot – s ha nem kellett könyveiért sok ezer dolláros jogdíjat fizetni, éppúgy nem illett “rabatot“ se szedni a nem remélt közönségsikeren felbuzdult “alvállalkozóktól“. Minden esetre jó volt látni, hogy a kezünk alól kikerült, “püspöklila“ fedelű könyvek mind bátrabban tűnnek fel utcán, villamoson, kutatóintézeti és tanszéki könyvtárak polcain, s hogy a közös olvasmányélmény akár idegenek között is cinkos bizalmat teremhet. Orwell–olvasónak lenni az idő szerint spontán belépést jelentett “a szabadság kis köreibe“, s vele azon önként vállalt konspirációba, melyre épp a nyilvánosság tágítása érdekében volt szükség a “puha“ diktatúrából a kemény demokrácia felé araszolva.
Ugyanerre kínáltak alkalmat és további szellemi muníciót a rendszerváltás küszöbén megjelenő Orwell–kötetek is: a Hódolat Katalóniának (AB 1986.), az Esszék (AB 1988.) és Az irodalom felszámolása (Európa 1990). Aztán eljött “a szabadulás“ órája, s Orwell tilalmi listavezetőből egyszerre iskolai “kötelező olvasmány“ lett. Két legismertebb könyvét az Európa azóta is rendszeresen újranyomja; szerencsére az elmúlt években megindult a magyar életműkiadás is a Cartaphilus kiadónál – mely évről évre azoknak is tartogat meglepetés, akik e huszadik századi klasszikus könyveit önszorgalomból is szívesen forgatják.

Orwell besúgó volt?

Az író örök dilemmája, hogy "látja a politikába való beavatkozás szükségét, miközben azt is látja, hogy a politika micsoda szennyes, lealacsonyító dolog". Ezt az Orwell-idézetet az utóbbi hetekben sokat hallani annak kapcsán, hogy november 5-én nyilvánosságra hozzák az író hírhedt jegyzetfüzetét, amelyben kommunista szimpatizánsokat nevezett meg.
     Orwell a 40-es években kezdte megfigyeléseit a külügyminisztérium propagandaegysége, az Information Research Department megbízásából, amely arra kérte fel az írót, hogy jelentse, kik azok az értelmiségiek, akikre a sztálinista befolyás esetleges növekedése esetén nem lehet számítani. Orwell 135 "potenciális kriptokommunista" értelmiségit figyelt meg, köztük pl. J. B. Priestley regényírót és Hugh McDiarmid skót költőt. A végleges listán 86 újságíró, tudós és színész szerepelt, köztük pl. Charlie Chaplin és Michael Redgrave.    
     Egyesek szerint ez a felfedezés megkérdőjelezi Orwell politikai örökségét: "olyan ez, mintha Winston Smith [az 1984 főszereplője] lelkesen együttműködne a Gondolatrendőrséggel". Mások azt hangsúlyozzák, hogy az író nem okozott kárt senkinek, hiszen az IRD-nek nem állt hatalmában, hogy karriereket befolyásoljon. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, ahogy egyik életrajzírója rámutat, hogy az író ugyan paranoid módon félt a kommunistáktól, de erre abban az időben jó oka is volt.
     A jegyzetfüzet tartalmát azért most hozták nyilvánosságra, mert a rajta szereplők közül ma már mindenki halott, így nem kell tartani rágalmazási perektől. A füzet egy november 5-én nyíló, Orwell Observed című kiállításon tekinthető meg Londonban, a Guardian és az Observer irattárában (The Newsroom).