Tóth Menyhért                                                      Supka Magdolna

A parasztnak is van álma!

S mivel ennek a színesből fehérbe váltó festői metamorfózisnak én voltam 20 esztendőn át, a mester pályája végéig a megszállott kísérője, igyekszem ennek a váltásnak a lényegét néhány mű elemzésével megragadni, úgy, ahogyan ezt a róla írott monográfiámban tettem: szívósan ragaszkodva képi motívumainak eredetéhez és Tóth Menyhért hozzájuk fűzött gondolataihoz. Ezeknek magvát az olykor nyolc-tíz órás bölcselkedő eszmefuttatásaiból kiragadva, papírra vetettem, s azokat dőlt betűkkel szedve szó szerint idéztem, pótolhatatlan forrásanyagot teremtve ezzel a szaktudománynak is, minthogy a szakmabéliek közül azok, akik még hallották Őt, kuncogtak terjengős okfejtésein.

Művészettörténeti tényként mindenek előtt meg kell állapítanunk, hogy Tóth Menyhért festői iránya besorolhatatlan, semmiféle 20. századi irányzat, áramlat, egyéni vagy csoportos stílus keretébe nem illeszthető, azokkal nem rokonítható. Hiába szutyongatták a szakirodalom s a műkereskedelem hites skatulyázói, hosszú hallgatás után ennyit válaszolt: "A parasztnak is van álma!"

Voltaképpen tekinthetjük ezt a kijelentést Tóth Menyhért ars poética-jának is, de csak úgy, ha ezt egyúttal művészete szezámszavának tekintjük, vagyis eleve úgy fogadjuk be furcsa figuráinak, jeleneteinek groteszkségét, mint álombéli váratlan képzettársításainkkal tesszük: nem a valósághoz viszonyítjuk őket.

Kétvállra a klasszikusokat!

Hogy miért nem ahhoz? Erre akkor döbbenünk rá, ha meglátjuk ifjúkori rajzai között azokat a mélységesen komoly, akadémikusan is szabályos, realisztikus portrékat, tanulmányfejeket-amilyeneket legnagyobb mestereink stúdiumai közt szoktunk fellelni, akkor azonnal rájövünk, hogy ezzel a realisztikus látásmóddal képtelenség lenne "Menyusi" figurákat, jeleneteket előadni. S bár láttam rajzait, vázlatait ezerszámra, most is meghökkentett, hogy a gyűjtők, barátok anyagában a legkülönfélébb stílusok, régi mesterek s a legegyénibb modern stílusalapítók témáit, motívumait követve, Tóth Menyhért a megtévesztésig tudott azonosulni piktúrájának szellemével, -olykor parafrázisát teremtve egy-egy spanyol infánsnőnek, barokk puttóalaknak, Paál László féle erdőmélyének, Modigliani-szerű kreol fruskának. Nos, ezeket nem lehetett csak úgy egyszerűen leutánozni, látásuk egyediségét kellett elsajátítani, és majd csak ezután, tudásuk birtokában, mint idegen gúnyát, levetni azt. Ebből értettem meg azt a kurta-furcsa Menyusi kijelentést, amin sokat derült a szakma: "Kétvállra a klasszikusokat!"

Hogy ez részéről nem hiú ábránd volt csupán, azt a maga eszközeivel pozitívan tudta bizonyítani amikor megfestette főművét a GEÁ-t! Képzeletének gyermekei közül királynői pompájában kimagaslik a Földanya jelkép-alakja. Mint mitológiai istenségnek, nem ad neki idealizálva allegorizáló emberalakot, az inkább mintha önnön szíve lüktetése lenne, gomolygó, türemlő, amorf lény, talán kitódulni kívánna a kép kereteiből.

E festmény vázlataiból persze kitűnik, hogy valóságos női akt szolgál ennek modelljéül is, ámde gyermektelenül, hiszen Földanyaként a gyermekei mi vagyunk, e bolygó lakói, így Ő eszmei anyánk, s ezzel a sűrűn, tömören felrakott -ezúttal még inkább hússzínű, később fehér festékréteggel - átlép az elvontabb fogalmak - az Elek Artur-i "gondolati elem" régiójába. Szinte bennünket is észrevétlenül átlendít a fehérek alatti motívumnak, a konkrét tárgyi megjelenítésnek a tágabb körű, átfogóbb értelmű olvasatába. Olyasformán történik ez, ahogyan a gyermek tanulja az olvasást, az egyes betűtől a szóig, aztán a mondatig, majd a mondattól az író mondanivalójának átfogó értelmezéséig, a szintézisig. A Gea esetében a most címük szerint is ide sorolt képek, vázlatok, voltaképpen a Gea-anyaság profánul megtestesített családfájából mutat fel példákat: A fehér képek közül az ÖRÖK ANYÁt ölében gyermekével, akinek szoborszerű hatalmas alakja távoli időkből a matriarchátus szellemét idézi, a terméskőre emlékeztető fehéres színű masszív, archaikus, ülőalakos pozitúrájával.

Ezzel szemben elképesztően valóságos és jelen idejű a VISELŐS, ez a pucéran ábrázolt, életet ringató asszonyalak, akinek feszülő hasa, az óriás golyóbis, létezésünk legnagyobb misztériumát hordozza, hangsúlyt kapva a mellette ingecskében, megilletődötten álldogáló, még be nem avatott leányka alakjától.

Nem vagyok naiv! Történelmi ember nem lehet naiv

Honnan ez az éles kétélűség a Gea-féle eszmei, absztraháló és a Viselős-beli felfogás leplezetlen természetessége között? Legbiztosabb, ha az idáig vezető alkotói utat a mester önvallomására bízzuk, például arra, amelyik egy hazai ifjú posztmodern piktor kiállításáról érkezvén, így hangzott az Ő szavaival: "Ilyet látok én otthon is. De hol van az, amelyiknek olyan íze van, hogy csak itt van? Csak magyar. Hát ezt akartam én egész életemben elfogni. És nekem ebben a föld segített mindig. Én fiatalkorom óta elvégeztem mindig a földi munkát és utána festettem. Ma is így van. Nem teszek különbséget a kétféle munka között. Ha a földön dolgozom, úgy érzem, szeretem a növényt, amit kapálok, gondozok, segítem, hogy felnőjön és kiteljesedjen, segítem a teljes élete felé!"

Nem kell a Tóth Menyhért teljes festői habitusát ekként megvilágító fentebbi idézetet ismernünk ahhoz, hogy magunkban megállapítsuk, ennek a művésznek nincsen semmi köze ahhoz a "művészpolitikai" vitához, amely az ún. "urbánus" és a "népi-népies" kategóriát egymással szembeállítja. Képein nincsenek népies kellékek, se háztájiak, se viseletiek, sem "naiv" elbeszélői kezdetlegességek "" vetette egyszer közbe a rajta éppen ezzel segíteni akaró alternatív műtörténésznek. Festményei kezdettől fogva föld-, illetve tengerillatot, a földet művelő ember és a termést hozó föld volt képeinek közvetlen, vagy közvetett múzsája. És lett ezzel azonos közegévé a víz, a tenger! Legelső nagyméretű kompozíciójának címe és témája: VADVIZEK,- eleve a bibliai özönvíz motívumait és a történés, a katasztrófa emberiséget sújtó arányait vetette fel. Indák, kacsok egybefüggő szövevénye borította a kép felületét. Míg nem a szemem láttára ecsetet ragadva egy széles fehér festékpánttal keresztbe fonta egykori főművét, kitakarva ezzel a középrész jobbára ornamentális hatású, növényi hálózatát, ugyanezzel kiemelve néhány lebegtetett motívumot: egy szikla tetején fennakadt kunyhófélét, egy pólyást- alighanem a jászolbéli kisdedet, mögötte papocskák kórusát, és lent egy vízen átgázoló hatalmas fekete bivalyfélét. Ez volt az első némán, elszántan végrehajtott, burkolást célzó fehérítése. Indoklást nem adott.

Nem festeni mentem oda, hanem illatos füveket szedegetni

Jóval később hallottam tőle, hogy kisgyerek korában megbűvölten követte futva egy falusi verklisnek a faluból való távozását, alig tudván elszakadni a zeneszekrény oldalára festett képtől, amelyen egy vízesés ragadta meg Őt. Amúgy pedig a faluvégi házacskájuk előtti térre többször is felszökött az ár, s ezek az árterek mintha szomját oltották volna a vastag, majdhogynem sivatagi porrétegben fuldokló szikkadt bóbitájú fáknak. Lehet, hogy ilyenkor a gyökerükben egy-egy pillanatra felrémlik az ősemlékezet, hogy hiszen valaha az Alföld is tenger volt. Ezen tűnődött a hetvenes évek elején a művész, amikor már jó néhány gyönyörű színgazdag festményét, köztük a PINGÁLÓKat, beborította a fehér lepellel, itt éppen a húsvéti piros tojásokat hagyva, lebegve virulni az asszony kezében, mint valami kultikus szertartás titkos jelentéseit. Annyi bizonyos az eddigiek alapján is, hogy a fehér szín kezdetben a takarás és kiemelés eszköze volt /Vadvizek, Pingálók/, - de megjelent minden tartalmilag jelentős, leíró, elbeszélő jellegű, történést ábrázoló festményén, már az első, 71 éves korában lehetővé vált tengeri útja előtt!- menekülés, menekítés, rejtőzködés, megmenekülés, felülemelkedés szellemi, pszichikai indíttatású képtémáiban is. Az első tengeri útjára, a Kanári Szigetek "nomád" részére, beszámolója szerint: "Nem festeni mentem oda, hanem illatos füveket szedegetni". De mikor első ízben rácsodálkozott a sziget partjáról a tenger végtelenjére, felkiáltott: "Apám- Anyám a tenger!" Nem érezte, hogy ezzel cserbenhagyta volna addigi ősi közegét, a földet. "Az, hogy paraszt vagyok, attól érzem a tenger szárazát, a földjét, s éppen ezért a vizét is úgyabbul. A víz a legősibb lény!"

Ennek a veleszületett emberi-festői kétlakiságának legérdekesebb dokumentuma a fehér képek közül a VESZÉLY című. Ez hatásában tengermélyi, már a mozgást jelző formák lágyságában és a fehérek fátyolszerűségében is víz alatti cselekmény benyomását kelti. Hatalmas feketén örvénylő szem a kép jobb oldaláról uralja a terepet, lehet az Anya féltő szeme, de maga a veszély is, míg alatta egy medúzára emlékeztető koponyafejű lény lövell ki magából nyálkaszerű hurkokat a túloldali jelenet felé. De ott egy nőalak a szörnyet a farával hárítja el, mint "a parasztasszonyok, amikor fogják a vékát s azzal is távoltartják az aprójószágtól a nagyot" - magyarázza csípőmozdulatával a művész a védelem mikéntjét, miközben karjával vízi mozdulatokat tesz, hessegetőn. Ezek ugye nem tudományos műelemzések részemről, de szaktudósaink nem is akarták kideríteni, hogy ez a részükről "fakturális újításnak" tartott festéstechnikai "fehéredés" milyen geológiai és kozmikus sejtéseket közvetít az ecsettel a paraszti mindennapokból balladát kerekítve.

Ki látott ilyen csodát, parasztot gatyában-kalapban, szárnyasan!

Életének utolsó 5 évét a témák összegzésére fordítja, az események, epizódok, kisebb- nagyobb drámák az emberi létkérdéseknek és bolygónk veszélyeztetettségének gigantikus, értelmünkkel felfoghatatlan arányaiba lépnek át: az ÓCEÁN GONDJA című festményből kiderül, hogy a vízi mélyekben is ordas emberi indulatok dúlnak, egymást kiszorítva törnek egyedüli hatalomra a mélyek szörnyei? Vagy talán az emberi mohóságnak a jelképalakjai ők, akik pusztítják a vizek élővilágát, bálnákat, korallokat, a drága delfineket és a vízi madarakat? A rajzvázlat nyomán még efelett tanakodhatunk, de a végső kivitelben, a festmény fehér leple alatt már eltűnnek ezek az embertörténelemből fakadó viszályok, belevesznek a kozmosz időtlen gondtalan némaságába...

És mi lesz az emberrel, ezzel a földjét művelő névtelen hérosszal? Ha a képi meseszövés fonalát követjük, az ő "kifehéredése" is a játszóbeli kisdeddel kezdődik, miként ezt a Vadvizeknél láttuk. Az emberi játszókedv falun, a Betlehemesek házhoz járásával kezdődik, az első festményváltozaton jászolt tart a középső figura, és persze már itt is uralkodik a fehér, mivel "ki látott ilyen csodát, parasztot gatyában-kalapban, szárnyasan!" - muszáj volt megfesteni, lelkendezik a festő, a sok tréfás, paraszti háromkirályok mondókáit is emlegetve. De már a majd' 10 évvel későbbi változaton a jászol helyett templomot tart a tiszta fehérbe öltözött szárnyas emberek középső alakja, míg az életmű témabeli és tartalmi csúcsát jelentő PARASZTOK című főművén óriás kariatidok gyanánt sorakoznak egymás mellett a hosszú ingfélét viselő, arkangyaloknak is beillő férfiemberek, középen a gyermekét ölében tartó parasztanyával: Fehérségük együttes kisugárzása erős, és valamiképp zenei képzetet keltő, mennyei kórust idéz.

Ez a legfelső régió, mely a két őselem, a föld, a víz jegyében született művek után a levegő és a tűz, a szárnyalás és a lobogás, a ritkuló anyagszerűség képi megjelenítésével a mókás hangvételű AKÁCFÁK ALATT c. festményén is sejteni engedi, hogy a fák tövében, a föld alatt elterülő emberalak ott örök álmát alussza, gyökérré változva, mivel hátából a fák törzse szervesen nő ki, és öregesen görnyedezve, fújtatva is felfelé tör. Majd egy nemrégiben aukción felbukkant FÁK ÉLETE c. festményváltozaton ezek a törzsek lángnyelvek, ill. imbolygó szellemalakok formájában csapnak fel: igaz örömömre, mert egy régóta őrzött rajzi vázlat ígérte ezt a testi halálból a halhatatlan szellemi matériába, a fehérbe, az öröklétbe váltódásunk Tóth Menyhért-i himnuszát.