- Nagyon távoli az a világ, ahonnét elindult. – Az másik világ volt, nagyon régi világ. Középkori volt az emberek gondolkodá-sa még gyermekkoromban is, és ez csak a hetvenes években kezdett megváltozni. Nagyon sok fiatal elmegy dolgozni máshova, és aztán haza akarja vinni azt a világot, ahol ő járt, de ez mégis valahogy kilóg az egész környezetéből. Nemrég az egyik kis csángó faluban vendégségbe hívott minket egy fiatal pár, akik szintén külföldön dolgoztak. Annyira nem tetszett nekem az a nagy kontraszt, amely a ház és a falukép között volt, mert a fiatalok mindent lemásoltak, amit odakint láttak. Az volt a legkülönösebb, hogy ezek a mai fiatalok már viselkedni sem tudtak, mert egy falusi ember tud köszönni, tud bemutatkozni, az utcán is udvarias. De akik idegenből visszajönnek, őalattuk annyira mozog a talaj, hogy elfelejtenek természetesen viselkedni, még azok is, akik jóindulatúak volnának meg jóhiszeműek, és egyébként ők a példaképek a faluban. Kilencven után elszabadult a pokol. – Mi történt? – Ha elszabadul az árvíz olyan helyen, ahol fel vannak készülve rá – mint a dunai árvíznél –, tudnak védekezni az emberek, mert van ártér, ahová a vizet vezessék. De ha ez olyan helyen történik, ahol nincs tartalék, nincs ártér, ott pusztítani fog a víz. Nálunk annyira nyitottak voltak az emberek, annyira jóindulatúak, hogy nem tudnak védekezni az ellen, amit a modern világ rájuk zúdított. Amerre járnak, csak a látszatot fogják meg, mert odáig érnek el a tapasztalataik, ők, akik tökéletesen tiszta világban éltek, nem képesek arra, hogy a dolgok mögé lássanak. – Olyanok, mint az indiánok az üveggyöngyökkel? – Talán igen. Lám, az indiánok is rosszul jártak. Néhány évvel ezelőtt Kanadába utaztam, és eljutottam egy indián rezervátumba. Fél napig sírtam utána. A rezervátum központjában, egy üzlet alagsorában volt egy kicsi múzeum, oda mentünk el találkozni néhány olyan tárggyal, amely több száz, esetleg ezer éves. Hiszek abban, hogy a tárgyak nemcsak információt hordoznak, hanem energiát is, legalábbis én így nevezem a kisugárzásukat. Úgy jött nekem, hogy ott sírjak, mintha az én véreim lettek volna. – A pusztulás ríkatta meg? – Mindig így érzek, ha egy elvesző kultúra maradványaival találkozom. Olyan ez, mint egy többdimenziós kereszteződés, amikor az ember szembe találja magát egy-egy olyan tárggyal vagy hellyel, amelynek a múltban is, a jelenben is, a térben és az időben is van jelentése. – A klézsei szőtteseiről, ha nem tudnám, honnan valók, azt gondolnám, indián munkák. – Nekem is mondtak olyat, hogy egy kicsit indiánnak tűnnek a figuráim, pedig én csángó asszonyokat mintázok meg. Ezekben az alakokban benne van a gyerekkorom rácsodálkozása a világra. Mindig csodáltam a nagynénéimet, mikor szépen fel voltak öltözve ünnepkor… Olyannak láttam őket, mint valami szenteket. – Nekik volt olyan régies, széles csontozatú arcuk, mandulaszemük, mint az ön kerámiáin? – Bennük vannak, gondolom. Hogy is magyarázzam? Amikor dolgozom, ott van minden abból a világból, amit elő tudok adni, vagy le tudok fordítani kerámiára. Annak a világnak akarok képet csinálni, ahonnét jöttem és nem az afrikainak. Nagyon szeretem azt a világot is, csak éppen nincs közöm hozzá. – Otthon mindig magyarul beszéltek? – Igen, én először magyarul beszéltem. Sajnos a mai gyerekek először már románul tanulnak meg, és lehet, hogy soha sem magyarul. Ahogyan a nyelv elvész, elvész vele az a szemlélet is, ahogyan a csángók a világra meg a természetre figyelnek. Például a kukoricának minden állapotában más a neve. – Soha sem volt kérdés, hogyan is, miért is magyarok itt a sok román között? Hiszen Moldvában hiányzik az a történelmi hivatkozási alap, amely az erdélyiek számára természetes. – Nem emlékszem, hogy erről beszéltünk volna, valahogy természetesen tudtuk, hogy kik is vagyunk. A megélhetés és a létkérdések voltak mindig előtérben, és az ünnepek, arra készültünk egész héten és egész évben. Rengeteg munka volt és rengeteg gyermek. Mi nyolcan voltunk, én vagyok a legnagyobb, és utánam jött még hét. Mind elmentünk, a nyolcvankilences események minket már mind Erdélyben találtak. – Jellemző az önök generációjára az elvándorlás? – Nem, mi szerencsések voltunk. Aki el tudott menekülni abból a világból, az mind szerencsés volt. – El kellett menekülni? – Nagyon nehéz kezdett lenni ott minden. A harmincas években, mikor Lükő Gábor és Domonkos Pál Péter bácsi kiment Moldvába, körülbelül ötvenkétezer katolikus élt. Ugyanezen a területen hatvan évvel később háromszázhuszonötezer, tehát nagyon sokan lettünk. Az más kérdés, hogy ezeknek a katolikusoknak egy része már akkor is el volt románosodva, azóta pedig még többen vannak így. Ma körülbelül hatvanezer lehet, aki magyarul beszél. Szeretném azt hinni, hogy több is van. Persze a csángókhoz nem a magyar néprajztudósok és történészek tanulmányai jutnak el, hanem az, amit a pap mond a templomban, és amit az újságban olvasnak és hallanak-látnak a tévében arról, hogy ők valójában románok. Ha pedig egy népcsoportot el akarsz gyökérteleníteni, nem fogod elmondani neki az igazat, hogy ki volt az apja, nagyapja és az őse, hanem azt fogod elmondani neki, milyen jó lenne, ha szerezne annyi pénzt, hogy meg tudja venni a bóvlit, amelyre semmi szüksége sincs! Hány olyan nép van, amelyik most tanulja vissza – száz–százötven év után – az ősei nyelvét. Kellene tanulnunk mások hibáiból. – Hova tartozott inkább? Diószénre vagy Klézsére? – Diószénen születtem, de édesanyám klézsei. A két falu közt lebegtem gyermekkoromban. – Van közöttük különbség? – Kívülről biztosan nincs, de én tudom, hogy nem egyformák. Klézsére beköltözött nagyon sok „újabb” csángó, például a madéfalvi veszedelem után, így aztán kicsit felhígult Klézse, de mégis nagyon régies. A klézseieknek saját dialektusuk van, édesanyám is úgy beszélt. Igaz, most már diószénies lett az ő nyelve is. Diószénen moldvaiasabban beszélnek, Klézsén – talán a betelepült székelyek miatt – magyarosabban, nagyon sok szép saját szóval. Én egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a moldvai kultúrában Klézse a csúcs. Lehet, hogy csak az édesanyám rokonsága miatt? Nem tudom, de nagyon szeretem Klézsét. – Azt mondta, hogy nagyon középkoriasan gondolkodnak a moldvaiak. Miben nyilvánul meg ez? – Talán egy példát kellene keresnem, hogy el tudjam mondani érthetően: reggel felkelünk, imádkozunk, s kimegyünk, megnézzük az eget, hogy tudjuk, ma milyen napunk lesz. Aztán adunk enni az állatoknak, csak utána magunknak. Én a mai napig is így csinálom. Az ottani ember sokkal jobban ismeri saját magát, a természetet, tudja, honnan jött… az emberek életében a lelkiek foglalták el a legmagasabb helyet még az én gyerekkoromban, a magyar gyökerek ehhez csak valamiféle ösztönös kapaszkodót adtak. Nem is tudják az ottaniak, hogy mennyire ismerik a világot. Mert ha megkérdezünk valamiről egy csángó asszonyt, hogy na, erről mit tudsz, azt fogja mondani, hogy semmit. Miközben mindent tud. Fel tudják találni magukat minden helyzetben, és minket is a talpraesettségre neveltek. Megtanítottak például álmokat fejteni. Mindig azt mondták, ne az álmoskönyvben nézzem meg, hogy mit jelentenek az álmaim. Nem! Azt mondták: meg kell magad ismerned, hogy tudd, neked mit jelent. Tudd, hogy nem vagyunk egyformák. Az egyik nagyapám úgy halt meg 87 éves korában, hogy amikor érezte, elment az erője, nem ett vagy másfél hónapig, míg meghalt. A klézsei nagyanyám pedig úgy halt meg, hogy összehívta a gyermekeit. 57 éves volt, nem gondolta senki, hogy meg fog halni. Néhány nap múlva azt mondja ez egyik fiának, hogy hozz be egy öl szénát, és tedd le a ház középibe, mert régen a tárgyakat tisztelték, és nem haltak meg, és nem szültek abban az ágyban, amelyben aludtak, mert hogy feküdt volna bele utána abba valaki? A szénát letették a ház középibe, letakarták egy lepedővel, és azon haltak meg. Nagyanyám lefeküdt oda, és elaludt. Életében nem feküdt ott, csak mikor a gyermekeit a világra hozta. Ezt szép halálnak tartották. Ünnepen meghalni különös szerencse volt, a lakodalom napján viszont a rokon halála szerencsétlenséget hozott az ifjú párra. – Mennyivel boldogabb halál lehetett az, amelyre készültek, mint a mostani, amikor végzetszerűen csap le. – Annyi mindent megváltoztattunk, és csodálkozunk, hogy rosszul érezzük magunkat. Nem értjük, mi romlott el. A hagyomány nagyszerű támasz. Hiába mondja valaki azt, hogy erre nincs szükségem! Dehogy nincs. Olyasmi ez, mint amikor valami megoldhatatlan helyzetbe kerülünk, és nem tudjuk, mit csináljunk. Az ember önkéntelenül is visszagondol a szülőjére, hogy ő hogyan szokta megoldani. – Miért jött el otthonról? – A hetvenes években kezdett változni Moldva, téeszesítettek, mindenkinek el kellett járnia hazulról munkába. Én az iskolát – csak románul! – úgy jártam, hogy fél nap iskola, fél nap munka. Kérdezheti, hogy tanultunk. Úgy, hogy odafigyeltünk az órán. Édesapám mindig mondta: Hát te mit csinyálsz az oskolában? Figyelj oda, mit beszél a tanár! – Erdély idegen világ volt? – Szép világ volt, de más, mint a miénk. Néha úgy éreztem, hogy lehet, nem is vagyunk magyarok, a székelyek kicsit óvakodtak tőlünk, mintha mostohagyermekek lennénk, akiket szégyellnek. Nagyon keserű érzés volt. – Ma is így érzi? – Egyáltalán nem, és nem is szeretem ezeket az emlékeket felidézni, mert szívből mondhatom, hogy amióta beszélni lehet rólunk, ez az idegenkedés – aminek akkor nyilván jó oka volt – teljesen eltűnt. De a kilencvenes évek előtt Erdélyben sem sokat tudtak rólunk. 1990-ben jöttünk össze először mi, csángók az egész országból Sepsiszentgyörgyön, és ekkor alakult meg a csángó szervezet, és egy olyan sugár, olyan fényesség nyílt fel az életemben, amely megváltoztatta azt a véleményemet, hogy nekünk már nincs tovább. – Most hogy látja? – Egy kicsit még fogunk kínlódni, míg végünk lesz! – Mióta formáz agyagból? – Ó, ez nagyon későn kezdődött, az agyaggal az Iparművészeti Főiskolán találkoztam először. Nemcsak megszerettem, hanem azonnal úgy éreztem, mintha mindig is ezzel dolgoztam volna, olyannyira, hogy végül is átmentem kerámia szakra, pedig eredetileg grafikusnak készültem, Igaz, ha visszagondolok, nem is nagyon tudtam, mit kezdek majd én ezzel. Már gyermekkoromban kiderült, hogy szebben rajzolok, mint a többiek, de grafikusnak csak Brassóban kezdtem tanulni, egy népfőiskolán. 1990-ben, amikor átjöttünk Magyarországra, a főiskola mellett az akkori villamos műveknél volt egy kötetlen munkaidejű grafikusi állásom, amiért nagyon hálás vagyok, mert sokat segített a családom eltartásában. A főiskolán egy kulturális antropológiai dolgozat döbbentett rá arra, hogy én a moldvai csángókról, a csángó kultúráról tudom a legtöbbet, és egyszerre biztos lettem abban is, hogy a munkáimban ennek kell elsősorban megjelennie. – Így születtek meg a csángó arcú Madonnák, a Babba Máriák? – Tudtam, hogy ezt akarom, de évekbe tellett, míg rájöttem, hogyan. Ez is visszanyúlik a gyerekkorom középkorias világához. Bármit is akartunk csinálni, édesanyám imádsággal készített fel rá. Édesapám messze járt dolgozni, és ha nem ért haza időben, akkor anyám letérdeltetett. Az ágy felett volt a szentkép, és addig imádkoztunk, míg haza nem érkezett. Aki nem tanul meg kérni, úgy fog a padló alá esni, hogy nincs fogódzkodója, és nem érti, mi miért történt vele, és ha túl sokszor leesik, lehet, hogy rossz irányba emelkedik, vagy fel sem kél. A művészetemmel kapcsolatban van egyetlen dolog, amit nagyon tudatosan csinálok, ez pedig a régi szimbólumok, régi jelek, minták megőrzése. Pontosan olyanok ezek, mint az archaikus imádságok vagy az apró varázslások, a gyerekmondókák, amelyeknek már réges-régen nem ismerjük a jelentését, úgy teszünk, mintha nem is volna jelentőségük – pedig ki tudja? Működnek talán tudattalanul, ugyanúgy, mint az indián tárgyak, amelyeket látva sírnom kellett. Talán majd lesz egy kor, amelyik többet ért ebből, és fontosak lesznek ezek a sok ezer éven át megőrzött jelek. -------------------------------------------------------------------------------- Petrás Mária énekes, keramikusművész 1957-ben született a moldvai Diószénben. Gyermekkorát szülőfalujában és Klézsén töltötte. 1974-től a Brassó megyei Hétfaluban élt, grafikusnak tanult. 1990-től Magyarországon dolgozik előbb grafikusként, az Iparművészeti Főiskola elvégzése után pedig keramikusként. Kisplasztikái rendszeresen szerepelnek nyugat-európai, elsősorban olasz kiállítótermekben. Énekesként rendszeres fellépője a moldvai csángó kultúrához kapcsolódó rendezvényeknek.