– Kezdjük az alapoktól. Hazánkban jelenleg milyen mélységekig kutathatják a történészek az ügynökaktákat?
– Minden témára külön kutatási engedélyt kell kérni, amihez mellékelni kell egy tudományos intézmény támogató nyilatkozatát és egy munkatervet. Mindezek alapján a történeti hivatal kollégiuma megadja a kutatási engedélyt, s elvileg a történész mindenhez hozzáfér, amit témájáról a levéltárban őriznek. De csak elvileg, mivel nem bocsátják rendelkezésünkre a segédanyagokat, vagyis a levéltár munkatársa, az úgynevezett referens jóindulatán múlik, hogy mit kapunk meg s mit nem. Ellenőrizni pedig nemigen tudjuk – vagy csak közvetetten –, hogy mihez nem jutunk hozzá. De még a referens legnagyobb jóindulata sem garantálja, hogy minden anyagot odaad, hiszen ő tarthat egy dokumentumot lényegtelennek a téma szempontjából, miközben talán épp kulcsfontosságú iratról van szó. Így talán nem túlzok, ha azt mondom, jelenleg meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben vagyunk.
– Az ’56-os Intézet két történésze, Rainer M. János és Ungváry Krisztián nemrég jelezte, hogy az állambiztonsági szolgálatok működésének feltárására irányuló kutatási tervet nyújt be a szaklevéltárnak. Ezzel az a célja az új generációs történész szakmának, hogy egyszer s mindenkorra véget érjen a zsarolós-kiszivárogtatós játék?
– Elsődleges célunk – magamat is beleértve, mint az ’56-os Intézet munkatársát s mint az esetleges projekt résztvevőjét –, hogy a történeti levéltárban őrzött iratok alapján feltárjuk történelmünk közeli, mégis alig ismert szeletét. Ráadásul a titkosrendőrség működésének megismerése nélkül a magyarországi kommunista rendszer története sem érthető meg teljesen. Természetesen ez egyfajta morális igazságtétel volna az egykori megfigyeltekkel szemben, s nem utolsósorban az is hozadéka lenne munkánknak, hogy tárgytalanná válna az „ügynökkártya" a politikában.

A piramis építőkockái

– Mennyi ideig tartana az önök által javasolt, minden szempontból átfogó kutatás?
– A kutatást – ami szerintem körülbelül egy-másfél évet venne igénybe – csak abban az esetben kezdenénk meg, ha a negatív forgatókönyv valósulna meg, vagyis a kezdeti nagy nekibuzdulás után immár sokadjára sem sikerülne megbirkóznia a politikai elitnek az ügynökkérdéssel.
– Tételezzük fel, hogy a hagyományoknak megfelelően ismételten csődöt mond a politikai akarat, s sok év után önöknek sikerül feltérképezniük a teljes piramist. Ezt követően mi lenne a történészek listájának sorsa, megpróbálnák az egészet nyilvánosságra hozni?
– Még egyszer hangsúlyozom, a kutatómunka fő célja, hogy ha úgy alakul a helyzet, akkor a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján feltárjuk és tanulmányok formájában megírjuk a magyar kommunista titkosrendőrségnek mint a Rákosi- és Kádár-rendszer egyik legfőbb tartóoszlopának a történetét. Ezeknek a tanulmányoknak több melléklete is lenne, idetartozna a titkosrendőrségi vezetők, a felettes szervek irányítóinak névsora, a tartótisztek listája, az úgynevezett „társadalmi kapcsolatokról" készített kimutatás s az ügynöklista is. Mindezt természetesen publikálnánk, „sima" ügynöklistát önmagában azonban semmiképp sem hoznánk nyilvánosságra. Már csak azért sem, mert a rendszer működtetői, a különféle rendű és rangú belügyes funkcionáriusok jóval fontosabb szerepet játszottak, mint a piramis alján lévő ügynökök.

Hiányos akták

– Ha ideális esetben nyilvánosság elé tárhatnák a listájukat, akkor is sokan megúsznák sötét múltjukat. A huszadik századot kutató történészek egybehangzó véleménye szerint a körülbelül százezresre becsült ügynökhálózat kartonjainak mindössze húsz-harminc százaléka lelhető fel a szaklevéltárakban.
– Abból kell dolgozni, ami maradt. Dőreség lenne lemondani a feltárásról csak azért, mert minden ügynököt, beszervező tisztet nem tudunk név szerint azonosítani. Ilyen alapon azt is mondhatnák, hogy a rendőrség ne indítson nyomozást lopási ügyekben, hisz az összes tolvajt úgysem sikerül elfogni. Egyébként ha az utódszolgálatok átadnák a kádári elődszervezetektől örökölt iratokat – őszintén szólva nem igazán értem, hogy azok nagy részét milyen alapon tartják maguknál –, akkor ez a 20–30 százalékos arány jelentősen növekedhetne. S ne felejtsük el azt sem, hogy máshonnan is felbukkanhatnak még dokumentumok.
– Adja magát a következő kérdés: ön szerint mi lett a hiányzó iratokkal, hova lettek?
– Erre a kérdésre legkevésbé a történész tud válaszolni, bár feltételezései természetesen vannak.
– A zavaros ügynökmúltak szinte kivétel nélkül csak a fővárosban kerültek terítékre. Leszámítva a kaposvári Krakus-ügyet, az összes megyében csend honol. Miért? A vidéki ügynökjelentések hova kerültek?
– Nem hiszem, hogy teljes csend honolna vidéken, Csongrád megyében például több ügynök neve is nyilvánosságra került. De az valóban tény, hogy a főváros dominál ezekben a cseppet sem kellemes ügyekben, valószínűleg ez az ország Budapest-központúságából következik. A vidéki ügynökjelentések – már ami megmaradt belőlük – 1997 óta szintén a történeti levéltárba kerültek, vagy még mindig a Belügyminisztérium, illetve az utódszervezetek polcain roskadoznak.
– Az egykori kelet-közép-európai szocialista tömb államai Magyarországhoz viszonyítva hogyan állnak a múltfeltárással? Azt hallani, Lengyelországban még a Nobel-békedíjas Lech Wałęsát is sikerült belekeverni az ügynökügyletekbe...
– Közismert a keletnémet példa, Csehországban is jobb a helyzet, mint nálunk, ezekben az országokban jóval egyszerűbb a múlt megismerése. Szlovákiában szintén feltárulni látszanak az ügynökakták, s ezen az úton szép lassan Bulgária és Románia is elindul. Úgy tűnik, ezekben az államokban rájöttek arra, hogy tizenöt év után sem lehet a kérdést szőnyeg alá söpörni, mert minduntalan kísérteni fog a sötét árny. Ezért jobb inkább szembenézni vele. A lengyelek szintén érzik a szembenézés szükségszerűségét. Mi, magyarok ugyan két lépéssel előttük járunk, de a többiektől pillanatnyilag le vagyunk maradva. Wałęsát tizenhárom évvel ezelőtt valóban igyekeztek belekeverni egy ügynökbotrányba, de egyértelműen arról volt szó, hogy aktuális politikai ellenfelei minden alapot nélkülözően megpróbálták lejáratni. Ez olyannyira rosszul sült el, hogy nemcsak a történetben főkolompos miniszterelnök bukott meg azonnal, hanem vele együtt az egész kormány is. Egyet azért elértek az intrikusok, megágyaztak a kommunista utódpárt visszatérésének.

A lengyel lista

– Mit szól Bronislaw Wildstein lengyel újságíró partizánakciójához, aki a komplett lengyel állambiztonsági listát a varsói Nemzeti Emlékezet Intézetéből nemes egyszerűséggel kimásolta egy számítógépes adathordozóra s feltette a világhálóra?
– Súlyos félreértésről van szó. Wildstein nem „ügynöklistát" vitt ki, hanem egy olyan listát, amelyen bárminemű megkülönböztetés nélkül egymás mellett szerepeltek az egykori besúgók, valamint mindazok – köztük neves ellenzékiek és ismert közszereplők –, akiket a volt lengyel kommunista titkosrendőrség mint potenciálisan beszervezendő egyént kiszemelt magának. Ráadásul az ominózus lista egyáltalán nem komplett. Összességében szerintem Wildstein tette felelőtlen lépés volt. Lengyelországban választások lesznek idén, már javában zajlik a kampány, miközben a szélsőséges, egyre inkább teret nyerő lengyel populista pártok szabadon garázdálkodhatnak az „ügynöklistával". Például meglehetősen otromba módon már rá is támadtak Wałęsára, és újra felmelegítették vele szemben az általam is említett alaptalan ügynökvádat 1992-ből. Mindez nagy baj, s emellett egyértelműen eltörpül az érem másik oldala, mely szerint Wildstein akciója hozzájárulhat a lengyel múlt tisztázásához.