Ideje, hogy leleplezzük a régi rezsim és a rendszerváltás háttértitkait

Horváth József nyugdíjas tábornok, a számûzött Rákosi ellenõrzõje, a Nagy Imre-temetés ,,rendezõje”, a Soros Alapítvány titkainak tudója exkluzív interjút adott lapunknak

Mindenestül 150-200 ellenzéki lehetett
,,Kevesen voltunk és sokan maradtunk”

Ritka érdekes interjú Horváth József egykori belbiztonsági fõnökkel

A rendszerváltás óta eltelt évtizedben elég gyakran került szóba a III/III-as csoportfõnökség neve. Néhány évvel ezelõtt ha valamelyik politikus, vagy valamilyen irányzat épp idegesíteni akarta ellenfeleit, akkor csak annyit mondott, ,,háromperhárom”. Attól a pillanattól kezdve az ügynöktéma folyt még a vízcsapból is, Ezen aztán hosszasan lehetett rágódni.

Többnyire dzsókerként használták a megfélemlítésre szánt III/III-as nevet. Ha valaki ellenkezett nem azt mondták, hogy jön a ,,mumus”, nemes egyszerûséggel kijelentették: ,,Ügynöklista!” Ez többnyire hatott, mert vagy létezett az a bizonyos lista, vagy nem, mindenesetre elegendõ volt valakirõl a háta mögött kijelenteni, hogy ,,ügynök” – kész, máris el-vágták az illetõt, aki jobb esetben magyarázkodhatott, vagy tudta nélkül élt ezzel a bélyeggel.

A lista persze nem puszta fikció, hiszen a belsõ elhárítás – hasonlóan a világ valamennyi titkosszolgálatához – ügynökökkel dolgozott. Akadt közöttük igen aktív is, aki a rendszerváltás hajnalán utasításra, vagy saját elhatározásából bekapcsolódott a pártok alapításába, aztán néhány ott is ragadt... A listát pedig valaki biztosan elkészítette annak idején, de hogy a megbízható ügynök-névsornak mi lett a sorsa, arról kevesen tudnak bizonyosat. Nos, ezek közé a kevesek közé tartozunk mi is, de fõleg azok a titkosszolgálati tisztek, akik a levegõtlen, ablaktalan irattárban ügyködve több napon át készítették azt a bizonyos bûvös névsort, aminek még ma is jó ára lenne a ,,piacon”. A titokba azért beavathatjuk olvasóinkat. A frissen készült ügynöklista egy példányát Németh Miklós miniszterelnök kapta. Váltáskor Németh átadta a borítékot Antall József miniszterelnöknek, aki szavát adta, hogy titokban tartja és nem használja fel a névsort. Bár annak idején, a Torgyán-féle át nem vett, boríték esetében, mintha kissé csorbát szenvedett volna a megállapodás. A lista létezését megerõsítette Boross Péter ex-miniszterelnök, amikor néhány hete a királyi televízió egyik esti mûsorában kijelentette, hogy errõl a kérdésrõl nem kíván beszélni. Érthetõ, az úri becsületszó még csorbán is köti az utódot...

Sokat tudna az ügynökökrõl mondani dr. Horváth József nyugállományú rendõrtábornok, az egykori III/III-as csoportfõnökség vezetõje. Horváth úr viszont érthetõ okokból az egykori hálózat tagjairól személy szerint nem rántja le a leplet, de a belsõ elhárítás tevékenysége szóba jöhetett beszélgetésünk során.

– Tábornok úr, mikor került az állambiztonsági szolgálathoz?

– Mint fiatal rendõr 1958-ban, majd a tanulmányaim következtek. Önállóan 1962-tõl dolgoztam. Én lettem a Rákosi Mátyás, Gerõ Ernõ, Kovács István, Péter Gábor és a hozzájuk tartozó, törvénysértéseket elkövetett volt politikai-állambiztonsági vezetõk ellenõrzéséért felelõs operatív tiszt.

– Mit lehetett Rákosi tevékenységén ellenõrizni, amikor a Szovjetunióban élt?

– Rákosinak például az volt a fixa ideája, hogy vissza akart térni. Levelet írt Brezsnyevnek, majd Hruscsovnak, de egyiküktõl sem kapott választ. Ugyancsak levélben kereste meg Szuszlovot, akinek azt írta, hogy a revizionizmus mocsarába süllyedt a Kádár-féle vezetés. Kérte, támogassák a hazatérését, mert rendelkezik Magyarországon olyan erõkkel, amelyekkel át tudja venni a hatalmat, és felépíti a szocializmust. Egyébként Rákosi hetente írt magyarországi barátainak, felszólította õket, hogy tájékoztassák az itthon történtekrõl, és készüljenek a vezetés átvételére. Nekem ezeket kellett ellenõriznem. Azért is választottak engem erre a feladatra, mert semmi közöm nem volt a koncepciós ügyekhez, nem voltam tagja az ÁVH-nak.

– Ön szerint a Kádár-rezsim politikai rendõrségénél mikortól követelték meg igazából a törvényesség betartását?

– Biztosan állíthatom, hogy 1962-tõl kezdve az állambiztonsági szolgálattól szigorúan megkövetelték a törvényességet, bár idõnként politikai igényeket is ki kellett szolgálni, de ezek csupán az információk szerzésére vonatkoztak.

– Mikor alakították meg a III/III-as csoportfõnökséget?

– 1962-ben alakult át a korábban 5-ös osztály megjelöléssel mûködött belsõ elhárítás III/III-as csoportfõnökséggé.

– A hivatalos politikától eltérõ nézeteket vallók, az ellenzékiek elleni büntetõeljárás egészen a rendszerváltásig, a belsõ elhárítás feloszlatásáig tartott?

– Ellenzékiség miatt a legutolsó büntetõeljárás és ezzel összefüggésben bírósági ítélet 1972-73-ben született. Haraszti Miklóst marasztalták el maoista nézetek miatt. Ezt követõen kezdõdött el a III/III-as csoportfõnökség 20 százalékos leépítése. A terv az volt, hogy a szervezet létszámát végül a felére csökkentik.

– Önt mikor nevezték ki a III/III fõnökévé?

– 1985-ben, tehát bõven az állambiztonságnál végbement belsõ tisztogatás után. Akkor már egykori ÁVH-sok nem dolgozhattak a cégnél.

– Mikortól észlelték az ellenzéki erõk tevékenységének fokozódását?

– A fordulópont 1977-re tehetõ. Ekkor lépett fel Kovács András a szocializmushoz való viszonyunkról szóló könyvével, megjelentek a szamizdat-csoportok újságaikkal, kiadványaikkal. Ezek közé tartozott például a Demszky Gábor, Rajk László-féle csoport is, akik terjesztették ellenzéki írásaikat.

– Csurka István a lapjában nemrégiben azt közölte, hogy Demszky önként jelentkezett informátornak. Ön szerint ez elképzelhetõ?

– Ugyan, Demszky és barátai képezték az igazán aktív ellenzéket. Az ellenzék aktivizálódása miatt a következõ két évben folyamatosan erõsödött a politika igénye velünk szemben. A pártpolitikusok kezdték figyelembe venni értékeléseinket.

– Addig talán nem törõdtek az elhárítás jelzéseivel?

– Valójában nem figyeltek ránk, sõt, egyesekben már felmerült a III/III-as csoportfõnökség teljes megszüntetésének gondolata is.

– Akkor a belsõ elhárítás jövõje szempontjából kimondottan hasznos volt az ellenzék nyíltabb megjelenése.

– Az tény, hogy '78-79-tõl kezdve rájött a vezetés, hogy mégis csak kellünk, sõt, a szervezet megerõsítésével is foglalkoztak. Ennek eredményeként a csoportfõnökséget kibõvítették a 4-es osztállyal. Kizárólag az ellenzéki csoportok felderítésével, ellenõrzésével foglalkoztak.

– Az elhárítás erõsítésének hatására csökkent az ellenzékiek tevékenysége?

– Errõl szó sem volt, sõt, a '80-as évektõl egyre határozottabbnak tûnt az ellenzék aktivitása.

– Hány ellenzékit tartottak nyilván?

– Hát... százötven-kétszáz olyan ellenzékirõl tudtunk, akik megszólaltak, vagy egyáltalán bármit is cselekedtek. Ebben a számban már a szamizdat-kiadványok terjesztõi is benne vannak.

– Akkor nagyon aktuálisak Garibaldi nagy olasz forradalmárnak a szavai, amit egy megemlékezés alkalmával mondott: ,,Kevesen voltunk, és sokan maradtunk...”

– Nem én mondtam...

– Mi lehetett az oka az ellenzékiek erõsödõ tevékenységének?

– A politika eredménytelensége, hatásának csökkenése, az anyagi gondok szaporodása, az ország rohamos eladósodása, ez mind erõsen aktivizálta az ellenzéki erõket. Ezek miatt megnõtt a politikai vezetés hírigénye, aminek teljesítését tõlünk várták.

– És a politika követeléseit képesek voltak teljesíteni?

– Képtelenek voltunk a rohamosan növekvõ igényeknek megfelelni. A '80-as évek közepétõl a különbözõ szintû vezetõk elégedetlenekké váltak tevékenységünkkel. Sokan kijelentették, hogy a III/III-as csoportfõnökség nem képes teljesíteni azokat a feladatokat, amelyekért egyáltalán létrejött.

– Igazuk volt bírálóiknak?

– Részben. Sokan nem értették meg, hogy minket a bûncselekmények törvényes keretek közötti felderítésére, illetve visszaszorítására alakítottak, nem arra, hogy kielégítsük a politikusok igényeit.

– És ezt nem vették rossz néven a pártpolitikusok?

– Nem dicsértek meg bennünket, legalábbis egyesek... Igyekeztünk minden cselekedetünkben a jog talaján állni. Ez az állapot úgy '88-ig tartott. Közben 3 politikai döntés is született, amelyek alapján kaptuk a feladatokat, de igazából nem tudtunk megfelelni az igényeknek. Példaképpen említhetem, hogy egy alkalommal a belügyminiszter és annak helyettese társaságában részt vettem egy megbeszélésen Grósz Károllyal. Megismételtem azt a véleményemet, amit elõtte már a miniszternek is kifejtettem, hogy a demokrácia irányába kell továbblépni, tudomásul kell venni, hogy a politika színpadán olyan más erõk is megjelentek, amelyeket partnerként kell kezelni.

– És mit szólt ehhez Grósz Károly, a pártvezér?

– Az volt az érzésem, hogy nem értett meg engem. Arról kezdett beszélni, hogy valóban nehéz a helyzet, mert az ország eladósodott. Azt fejtegette, hogy még csak elképzelése sincs, miként lehetne a huszonvalahány milliárd dollár adóságot csökkenteni. Megjegyezte, hogy megerõsödtek a rendszerellenes erõk, amelyek jelentõs társadalmi támogatottságot élveznek, tehát fokozni kellene az MSZMP propagandáját...

– Mikor szereztek tudomást arról, hogy határozottabban folytatódik a pártok alakulása, a politikai csoportok erõsödése?

– Az események '88-ban sûrûsödtek. Egyre gyakrabban érkeztek információk a szervezõdésekrõl. Ebben az idõben történt, hogy a Szabad Kezdeményezések Hálózatából létre jött a Szabad Demokraták Szövetsége, a kisgazdák is éledeztek, a belváros egyik vendéglõjében alakuló ülésükrõl tárgyaltak.

– Hogyan fogadták ezeket a jelzéseket?

– Érdekességképpen elmondhatom, például kaptunk információt arról, hogy alakul a Fiatal Demokraták Szövetsége. Lényegében semmit nem tudtunk róluk, ezért megszerveztük az ellenõrzésüket. A jelentésekbõl az derült ki, hogy a Fidesz alapítói nem ellenségei a rendszernek, hanem demokratikus útra akarják terelni az ország fejlõdését. Kiderült, hogy jó szándékú szervezet, amelynek törekvései a jobb élet, a demokratikus változtatás. Mindezzel nem tértek el modellváltás néven hivatalosan is meghirdetett jelszavaktól. A Fidesz Mûegyetemen rendezett alakuló ülésén megjelent a KISZ KB, az MSZMP Központi Bizottsága és a budapesti pártbizottság megbízottja is. Volt, aki közülük fel is szólalt, tulajdonképpen támogatták a fiatal demokraták törekvéseit. Érdekes módon ezek az elvtársak egyet aludtak a történtekre, majd másnap már arról számoltak be, hogy ellenséges szervezkedés történt a Mûegyetemen.

– Mit tett ezután a belügyi vezetés?

– Másnap reggel Harangozó Szilveszter miniszterhelyettes telefonon utasított, hogy azonnal készítsem el a jelentést a Fidesz tevékenységérõl, és adjam át a vizsgálati osztálynak, mert micsoda dolog, hogy ilyen szervezet alakult, és mi nem jelentettük... Én megmondtam a fõnökömnek, hogy semmiféle államellenes tevékenységrõl nincs szó a fiatalok részérõl. Erre lecsapta a telefont ...

– Erre megingott az ön csoportfõnöki széke?

– ...Hát, nem is tudom. Ezen nem volt idõm töprengeni, mert ekkor már a miniszter, Horváth István hívott telefonon, amit elõtte még soha nem tett meg. ,,Jóska, jelentette Harangozó, hogy megtagadtad a parancsot...” – kezdte a miniszter. ,,Én soha nem tagadtam meg a parancsot. Nem azt mondtam, hogy nem írom meg a jelentést. Azt állítottam, és most is azt mondom, hogy a fiatalok semmiféle államellenes cselekedetet nem követtek el.” ,,Biztos vagy te ebben?” – kérdezte a miniszter. ,,Tökéletesen.” ,,Ezt honnan tudod?” ,,Én mindent tudok...” ,,Rendben van, akkor írd meg a jelentésed, és tedd mellé a bizonyítékokat!”

– Mi lett az ügy vége?

– Semmi. Horváth István, egyetértve a véleményemmel, hogy nem kell nekünk a Fidesz-üggyel foglalkozni, továbbította a pártközpontnak a jelentésemet. Errõl több szó nem esett közöttünk.

– A Fidesz vezetõit mégiscsak behívatták ,,elbeszélgetésre”.

– Késõbb hallottam errõl, de ez nem a III/III akciója volt. Tudomásom szerint a Fõvárosi Fõügyészségre hívták be õket.

– Közben sorra alakultak a pártok, mit tett ezekkel kapcsolatban a III/III-as csoportfõnökség?

– Tehát elérkeztünk '89-be. Ekkor tisztán láttam, hogy már rég nincs szó modellváltásról, az újonnan felszínre került erõk rendszerváltásra törekednek.

– Ezzel is egyetértett mint csoportfõnök?

– Teljesen világos volt, hogy a változás megakadályozhatatlan. Akkor a Tudományos Tanács tagja voltam, amelynek ülésén elmondtam, a politika olyan irányba mozog, amire reagálni kell, mégpedig meg kell keresni azokat a módszereket, törvényi feltételeket, amelyek megfelelnek a változásnak. Bizonyos huzavona után annyit sikerült elérni, hogy a vizsgálati szerveket leválasztották az állambiztonsági szolgálattól. Már ez is nagy elõrelépést jelentett abban az idõben.

– Elérkezett Nagy Imre temetése.

– Egyre több feladat hárult ránk a biztonság megteremtése érdekében. Készültünk a temetésre, amikor információt kaptunk arról, hogy a Krassó György által vezetett csoport meg akarja zavarni a szertartást. A Külügyminisztérium útján felvettük a kapcsolatot az angol, a francia és az USA-külképviselettel, a segítségüket kértük, mert el akartuk kerülni az összetûzéseket. Az Egyesült Államok nagykövete beszélt is Krassó Györggyel, akit igyekezett lebeszélni arról, hogy esetleg rendzavarást okozzanak a temetéskor. Ha nem is szívesen, de hallgattak Krassóék a nagykövet úr intelmeire, nem történt rendbontás.

– Mit tett a belsõ elhárítás a tovább szervezõdõ pártokkal kapcsolatban? Történtek õrizetbe vételek, indítottak büntetõeljárásokat?

– Szó sem volt õrizetbe vételrõl. Nem néztük a folyamatot szó nélkül, de inkább arra tettünk kísérletet, hogy felvegyük a pártok vezetõivel a kapcsolatot.

– Ellenõrizni akarták a pártok tevékenységét?

– Nem. Errõl szó sem volt, tárgyalni akartunk velük, hogy az elkerülhetetlen változás simán menjen végbe.

– Ezt kapták hivatalosan feladatul?

– Nem, saját elhatározásomból akartam felvenni a kapcsolatot a pártokkal. Végül nem tehettem meg, mert a fõnökség megtiltotta a pártokkal történõ tárgyalásaimat.

– Melyik párt járt élen a szervezõdésben?

– A leghatékonyabb a Szabad Kezdeményezések Hálózata, tehát az SZDSZ. Ebben a csoportosulásban mûködött az ellenzék leghatásosabb, döntõ ereje. De természetesen jelentõs politikai erõnek számított már akkor a Fidesz, és a MDF is.

– Az elhárítás megítélése szerint melyik csoport volt a legszervezettebb?

– A Fidesz. A Szabadkezdeményezések Hálózatát kissé lazábbnak tartottuk, ugyanis több, különbözõ politikai elképzeléseket hirdetõ csoportból állt. Továbbá az MDF mellett komolyan szervezõdött a kisgazdapárt is.

– Rendelkeztek megfelelõ belsõ információkkal az alakuló pártokkal kapcsolatban?

– Hát, valamennyire. Például azt pontosan tudtuk, hogy Antall József részt vett a kisgazdák alakuló ülésén, de csupán mint érdeklõdõ, ugyanis nem lépett be a pártba.

– Mit tudtak az MDF alakulásáról?

– Igazából nem sokat.

– Nem volt elég ügynökük?

– Az MDF-en belül nem rendelkeztünk megfelelõ hálózattal. Azt viszont tudtuk, hogy néhány radikális személyiség kezdeményezte a szervezõdést, aminek következménye lett a lakitelki találkozó.

– Titokban történt a találkozó elõkészítése?

– Nem, sõt nagy reklámot csináltak az ügynek. Egyebek között meghívták Pozsgay Imrét is, aki akkor politikai bizottsági tag volt. Amikor megkapta a meghívást Pozsgay, a miniszter tájékoztatást kért tõlem arról, hogy mi a lakitelki találkozó célja. És egyáltalán mit akarnak tenni.

– Önök naprakészek voltak? A belsõ elhárítás szorosan ellenõrizte a mozgolódó csoportokat, így köztük az MDF-et?

– Csak nagyjából. Arról tájékoztattam a minisztert, hogy mik az elképzelések, kik, mit akarnak...

– Pozsgayt nem kellett informálni?

– De igen.

– Mit mondott neki a lakitelkiekrõl?

– Azt, hogy alapvetõen a demokratikus viszonyokat kialakítani akaró politikai összejövetelt szerveznek. Elmondtam, különösen jelentõsnek tartom, hogy népi-nemzeti eszme hirdetõi fognak össze. Ennek Németh László óta mélyek a gyökerei vidéken. Amennyiben ezzel a körrel az MSZMP nem lesz képes megegyezésre jutni, akkor önmagát zárja el a társadalomtól.

– Mit szólt ehhez Pozsgay?

– Azt mondta, hogy egyetért velem, szintén erre gondolt és részt is vesz a lakitelki találkozón. Kijelentette, hogy akkor is elmegy Lakitelekre, ha azt a lépését a párt bizonyos szektás erõi nem nézik majd jó szemmel. El is ment Pozsgay Imre Lakitelekre.

– Feltételezem, hogy Lakitelken jelen voltak az ügynökeik is.

– Nem, a sátorban nem voltak informátoraink. A résztvevõk közül egy-egy személyrõl rendelkeztünk informátori adatokkal. Ismertük az úgynevezett célszemélyek beállítottságát, elképzeléseit.

– Hihetetlennek tartom, hogy a kitûnõen mûködõ belsõ elhárítás ügynökei útján nem jutott be a sátorba.

– Az ügynökeink ott voltak a szervezésénél, de a sátorba nem engedtem be egyet sem. Olyannak ítéltem ezt a politikai összejövetelt, amelyben nem az állambiztonsági motívum a lényeg, hanem a politika. A politikáról pedig úgy is mindent megtudunk majd.

– Nem kellett jelentést adni a lakiteleki eseményekrõl?

– De kellett. Viszont a jelentésemet elõzõleg egyeztettem Pozsgayval, akivel megállapodtam, hogy mirõl és hogyan tájékoztatom a minisztert és általa a legfelsõbb politikai vezetést. Abban is megállapodtunk Pozsgay Imrével, hogy a sátorban történtekrõl tudni kell a közvéleménynek is, ezért a Magyar Nemzetnek adott interjút. Az volt a cél, hogy minél szélesebb körben ismerjék meg a lakitelki elképzeléseket, ne járjanak úgy, mint a Fidesz, az SZDSZ, vagy a kisgazdák, akinek a létrejöttérõl alig hallottak. Ezt megelõzõen is tartottak sátoros találkozót, ugyancsak vidéken, amit viszont illegálisan szerveztek. Ezért nekünk törvényileg kötelezõ volt a megjelenés. Ezen a találkozón megjelent egyebek között Csurka István, Csóri Sándor, de még baloldaliak is. Alaposan felkészültünk, ott voltak az ügynökeink, sõt még a lehallgató technika is. Egyébként érdekesség, hogy a találkozó szervezõi az elnökség asztalával együtt vitték be a technikát a sátorba. Természetesen nem tudtak a manipulációnkról. Sikerült minden szót rögzítenünk. Ezen a megbeszélésen tulajdonképpen a hatalom törvényes úton való átvételének a lehetõségérõl volt szó.

– Ezek után a politikai vezetés mit követelt az elhárítástól?

– Párthatározat született, miszerint az ellenzék tevékenysége aktivizálódott, a belsõ elhárítást kötelezték, hogy több információval szolgáljon. Az egyébként sem rózsás helyzetünket tovább nehezítette, hogy végül is megalakult a kisgazdapárt.

– Torgyán József részt vett az alakuló ülésen?

– Nem. Legalábbis nem tudok róla.

– Tudomásom szerint az FKgP alakulásánál egy kitûnõ lehetõségekkel bíró ügynökük is részt vett.

– Valóban...

– Az a bizonyos ügynökük még viszonylag eléggé hosszú ideig aktívan mûködött a kisgazdapárt élvonalában. Ugye nem tévedek?

– ...Nem lenne etikus, ha bármit is válaszolnék a kérdésére.

– Olyan feladatokat nem kaptak, miszerint belsõ bomlasztással, vagy egyéb módon meg kell akadályozni a pártok kibontakozását, esetleg elõsegíteni a züllesztésüket?

– Ilyen feladatokat nem adhattak, mert mi arról tájékoztattuk a politikai vezetést, hogy nem lehet a pártokat figyelmen kívül hagyni, sõt fel kellene venni velük a politikai kapcsolatokat.

– Mirõl akartak a pártokkal tárgyalni?

– Biztosítani akartuk õket arról, hogy nem ellenük dolgozunk, az a feladatunk, hogy az ország törvényes rendjét védjük. Tájékoztatni akartuk a pártokat az országban kialakult helyzetrõl.

– Melyik párt vezetésével sikerült kapcsolatba kerülniük?

– Készséget mutattak közeledésünk fogadására a szociáldemokraták, a kisgazdák és az MDF vezetõi. Ezek elfogadták a tájékoztatásunkat, és tudomásul vették, hogy a biztonsági szolgálat alkotmányvédõ szervezetté kíván átalakulni, meg akarunk szabadulni a múltbeli törvénysértések nyomán ránk nehezedõ emlékektõl, amelyeket elõdeinktõl örököltünk.

– Amint a történtek igazolják, nem jártak sikerrel a III/III-asok kezdeményezései, sõt, meg is szüntették a szervezetet.

– Igen. Szerintem ez annak tudható be, hogy amíg körülöttünk végbement a rendszerváltás, a biztonsági szolgálat továbbra is a régi utasítások, miniszteri rendelkezések szerint mûködött, mintha nem is ezen a világon élnénk. Például a napi jelentéseinkre ráírtam, hogy kapja az ideiglenes államfõ, a miniszterelnök és az államminiszter, ezt a kört illetéktelenül tovább bõvítették, és például Grósz Károlynak is küldtek a jelentésekbõl, úgy, mint a pártállam idején.

– Mirõl szóltak ezek a jelentések? Ugyanis '89 második felében jártunk.

– A választási elõkészületekrõl. Sõt megírtuk azt is, hogy az MSZP-nek nincs esélye a választások megnyerésére, amit egyes politikusok nem is akartak elhinni. Akadt, aki ráírta a tájékoztatónkra, hogy ,,lehetetlen...”

– A jelentéseikben foglalkoztak a pártok tevékenységével is?

– Folyamatelemzéseket végeztünk. Szó sem volt arról, hogy beépültünk volna a pártokba, mert ellenõrizni akarnánk a tevékenységüket.

– A hatályos jogszabályok, utasítások elõírták, hogy be kell épülni az ellenzéki csoportosulásokba.

– Igen, de mi ezt nem tettük meg, mert tudtuk, hogy a változásnak végbe kell menni.

– Az elõzõleg beszervezett ügynökség azért továbbra is mûködött, és ott volt a pártokban.

– A '70-es évek végén, a '80-as évek elején még szerveztünk az ellenzékiekre ügynökséget. A Szabad Kezdeményezések Hálózatánál még ott voltak az ügynökeink. Késõbb már nem a pártokat, hanem a politikai folyamatokat ellenõriztük, és azokkal kapcsolatban gyûjtöttük az információkat.

– Amikor az ellenzéki pártok sorra alakultak, még nem született meg a párttörvény. Ez azt jelentette, hogy illegálisan mûködtek, tehát a titkosszolgálatnak be kellett hatolni a szervezetekbe.

– Igen, azt kellett volna tennünk, de mivel mi láttuk a megmásíthatatlan változás következményeit, az ellenõrzés alatt lévõ csoportokban mûködõ ügynökeinket folyamatosan leépítettük. Jellemzõ, hogy több száz dossziénk volt '85-ben, de '88 januárjában már csak egy tucatnyi ,,élt”.

– Mi lett a többi dosszié sorsa?

– Megszüntettük õket, mert az akkorra már módosított törvények szerint a bennük szereplõk nem követtek el bûncselekményeket.

– A fennmaradt dossziékban szereplõk továbbra is célszemélyek voltak?

– Igen. De nem pártokról volt szó, hanem személyekrõl.

– Bár a dossziékban szereplõk mûködhettek akár valamelyik pártban is?

– Természetesen. Ilyen volt például Krassó György, aki a pártjával annyira szélsõséges volt, hogy ellenõrizni kellett tevékenységét. Dossziénk volt bizonyos náci csoportosulások feléledésérõl is. Egy következõ dossziénk adatai szerint Észak-Magyarországon gyárigazgatókból, tanácselnökökbõl és hasonló beosztásúakból alakult egy társaság. Informátoraink jelentései szerint ezek szabotázsok elkövetésére készültek, állítólag így akarták megakadályozni a rendszerváltást. Ebbõl aztán nem lett semmi. Megalakult a Münnich Ferenc Társaság nevû ultrabalos csoport is, akiket ellenõriztünk. Ez a társaság engem is megfenyegetett, azt üzenték, hogy ha majd börtönbe kerülök, kinyírnak, mert hatalomra segítettem az ellenséget. Nyitottunk egy dossziét a Fidesz egyik tagja ellen is, akirõl olyan jelentés érkezett, hogy külföldrõl akar fegyveres csoportokat behozni az országba a hatalomra jutás érdekében. Mint kiderült, ennek semmi alapja sem volt, mindenesetre foglalkoznunk kellett az üggyel. Egy volt megyei vezetõ gyermeke arról tájékoztatta a szolgálatot, hogy az egyik párt fegyver és kábítószerek nagybani beszállítására készül. Dossziét nyitottunk bizonyos budapesti munkásõr csoportról is, mert az informátor jelentése szerint fegyveres ellenállásra szervezkedtek. Operatív úton ellenõriztük Kádár János egyik volt közeli munkatársát is, akirõl azt jelentették, hogy tárgyalt bizonyos arab terrorista társaság budapesti képviselõivel, akik jelentõs pénzügyi segítséget ajánlottak egy ellenálló csoport mûködtetéséhez. Állítólag bizonyos összeget már kapott is az illetõ, de ezzel kapcsolatban nem találtunk bizonyítékokat. Egyebek mellett foglalkoztunk az akkori román és csehszlovák titkosszolgálat Magyarországon tevékenykedõ ügynökeinek ellenõrzésével is.

– Csurka Istvánról is volt dossziéjuk?

– Nem, azt nem is engedhettük volna meg magunknak. Csurka köztudottan a legfõbb kulturális politikus, Aczél György embere volt, tabunak számított. Aczél vigyázott Csurkára. Én egyetlen olyan jelentést sem olvastam, ami Csurkával foglalkozott volna. Elõfordult viszont, hogy valamelyik drámáját nem merték elõadni, mint például a Döglött aknák címû mûvet. Aczél György utasította a színházat, hogy mutassák be a színdarabot, és azonnal fizessék ki Csurkának a honoráriumot.

– Függetlenül attól, hogy mi történt a dossziékkal és a jelentésekkel, az ügynökeik '89-ben, tehát az utolsó idõben is ugyanúgy mûködtek, mint korábban?

– Igen. A párttörvény megszületéséig a pártalakítás minden esetben törvénytelen volt. A belsõ elhárítás számára továbbra is érvényben voltak azok a miniszteri utasítások, amelyek szabályozták és meghatározták tevékenységünket. Tehát a pártokról jelentést kellett készítenünk. Én mint csoportfõnök nem állíthattam le az állambiztonsági munkát.

– Tehát '89. október 23-a, a köztársaság kikiáltása után is a III/III-as csoportfõnökség úgy tevékenykedett, mintha semmi nem történt volna?

– Nem egészen így történt. Amit lehetett, igyekeztem korrigálni, alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Ugyanakkor a vezetés részérõl senki nem intézkedett arról, hogy semmissé nyilvánítsák a hatályban lévõ rendeleteket, utasításokat, amelyek nagy része akkor már alkotmányellenes volt.

– A Duna-gate történetnek is az volt a lényege, hogy '90-ben még mindig készültek a pártokról ügynöki jelentések.

– De azok az írások már csak formailag számítottak ügynöki jelentésnek, ugyanis azokban semmi titok nem volt. Azt jelezte a hálózat, hogy hol, melyik párt, mikor tart gyûlést. Egyébként ezt nem is titkolták, nagy plakátokon értesítették a közönséget a programról. Ennek az ügynek sokkal nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Politikai kérdéssé vált a Duna-gate, pedig valójában nem sok köze volt a politikához. A történet inkább a szolgálat tehetetlenségét bizonyította.

– Mostanában egyre gyakrabban lehet hallani, hogy a Duna-gate-ügyet, tehát hogy a Feketedoboz kamerával lemenjen a titkosszolgálat pincéjébe, azért szervezték meg, hogy bizonyos III/III-as ügynökök dossziéit eltüntessék. Mi errõl a véleménye?

– Hát, ez így komolytalan elképzelés, ugyanis abban a pincében, ahol a már egyébként is megsemmisítésre szánt hálózati jelentéseket tároltuk, egyáltalán nem volt ügynökökre vonatkozó személyi anyag.

– Az ügynökség anyagait hol tartották?

– A Belügyminisztériumban. Oda nem tudott volna bejutni az ügyeletes tiszt.

– Eléggé sok szó esik még ma is a III/III-as ügynökökrõl. Esetenként szinte velük ijesztgetnek bizonyos a politikusokat. Tulajdonképpen mi lett az ügynökeik sorsa? Csendben kiadtak néhányat, vagy kötelességszerûen igyekeztek megvédeni õket?

– Kérem, én egyetlen ügynököt sem adtam ki. Ez erkölcsi kérdés számomra.

– Nem újdonság, annak a titkosszolgálatnak beláthatatlan idõre vége, amelyik egyetlen ügynökét is leleplezi. Mégis mit tettek a hálózati személyek védelme érdekében?

– Az ügynökeinknek megígértük, hogy biztosítjuk számukra az anonimitást. Éppen azért, hogy betarthassuk a szavunkat, megsemmisíttettem a nálunk lévõ kartonjaikat és minden olyan anyagot, amely segíthetné a leleplezésüket. Viszont a hálózati személyekre vonatkozó személyi anyagokat-kartonokat a Belügyminisztérium titkos irattárában archiválták. Abban bíztam, hogy a rendszerváltás után megfelelõ módon használják fel a dokumentumokat, hiszen ügynökökre mindig szükség lesz. Viszont nem mindenki bízott abban, hogy kellõ diszkrécióval kezelik majd az ügynökök anyagait. Tudtomon kívül néhány munkatársam bement a minisztériumi irattárba, és megsemmisített, illetve állítólag kicserélt bizonyos kartonokat. Olyanok adatait írták rá, akik nem is tartoztak a hálózathoz. Ezekrõl én csak évekkel késõbb szereztem tudomást. Ezeket mesélték, de hogy valóban megtörténtek-e a manipulációk, nem tudhatom. Rendkívül bonyolult az ügynöki kérdés. Eleinte még csodálkoztam, ma már megszoktam, hogy olyanok is hangoskodnak ebben a kérdésben, akik vagy maguk is hálózati személyek voltak, vagy ha nem is je-gyezték be õket, annak idején a legkészségesebben adtak másokról információt, gyakran még alaposan el is túlozták a valóságot.

– Általában egyszerre hány ügynököt, informátort foglalkoztatott a III/III-as csoportfõnökség?

– Országosan nem egészen ezer hálózati személy dolgozott a mi megbízásunk alapján.

– Ezek közül hányan mûködtek ellenzéki körökben?

– Ennek a 8-9 százaléka jelentett az ellenzékiekrõl.

– Véleménye szerint 1945-tõl a rendszerváltásig hány ügynök, informátor tevékenykedett a belsõ biztonsági szolgálatok irányításával?

Összesen ötvenkétezren voltak a hálózat tagjai. Ezek közül sokan már meghaltak, jelentõs számban akadtak olyanok is, akiket csak egy-egy ügyben foglalkoztatott a szolgálat. Ha még élnek is, jó néhányan talán már nem is emlékeznek arra, hogy az ÁVH, vagy a politikai rendõrség, illetve az Állambiztonsági Szolgálat ügynökei voltak... Schmidt Attila

II.

Az egykor félelmetesnek tartott belbiztonsági fõnök, a hírhedt III/III-asok irányítója, Horváth József tábornok nemrégiben újra kórházba vonult, hogy – ki tudja, hányadszor – ismét megoperálják. Aggódtunk az utóbbi években szerelmes verseket író, költõvé szelídült titkosszolgálati exfõnökért, ezért meghívtuk szerkesztõségünkbe, abban bízva, hogy nem az utolsó interjú lesz, amit vele készítünk. Így lett õ a rendszerváltást megelõzõ korszak titkait és dokumentumait feltáró sorozatunk (immár a harmadik összeállításunk) fõszereplõje. Olyan tanú, akinek meg kell már végre szólalnia, hogy a ,,másik oldal” nézõpontjából is megvilágítsa a dolgokat, az akkori eseményeket.

A riport során számos meglepetés ért bennünket. Alanyunkról kiderült ugyanis, hogy õ volt a számûzött Rákosi Mátyás ,,ellenõrzõ” tisztje, a bukott magyar sztálinista vezetõk leveleinek és küldeményeinek átvizsgálója. Érdekes dolgokat mesélt: moszkvai ,,kiképzésének” körülményeirõl, és arról a titokról is, amely hatalmasat lendített a senkinek számító Gorbacsov karrierjén. Akarva-akaratlanul egy érdekes életpálya tárult elénk. Karrierje nemcsak a Duna-gate-tel tört ketté, egyszer már korábban is, amikor nem akart belépni a vadászgató káderbrancsba.

Örömmel osztjuk meg eredeti értesüléseinket Olvasóinkkal. Az pedig hab a tortán, hogy az extábornok a rendelkezésünkre bocsátotta az utolsó III/III-as parancsnoki értekezlet hangfelvételét is, azt a beszédet, amelyet õ tartott saját tisztjeinek a feloszlatásuk elõtti végsõ órákban. Akkor naivul azt hitte, lehet még neki és csapatának jövõje. Aztán elsõ számú közellenség lett, s hiába volt legalább ezer barátja, mintegy leprásként mindenki hátat fordított neki.

Összeállításunkat az exkluzív interjúval kezdjük, amelyet Tõke Péter fõszerkesztõ és Bodzabán István fõszerkesztõhelyettes készített. (A 2000/1-es számunkban közölt Horváth- interjú exkluzív folytatása)

Rákosi és Gerõ figyelése, ellenõrzése

Leleplezõ: A 60-évek elején, mint kezdõ operatív tiszt ön nagyon érdekes és megtisztelõ megbízást kapott.

– Igen, a hatalomból félreállított és elhíresült volt kommunista vezetõket Rákosi Mátyást, Gerõ Ernõt és társaikat kellett ellenõriznem.

Leleplezõ: Mi volt ennek az elõzménye, miért volt erre szükség? Attól tartottak, hogy összeesküdnek és újra átveszik a hatalmat?

– Nem. Elsõsorban arról volt szó, hogy akkoriban, az '56-os események után az MSZMP kereste önmaga helyét, ki szerette volna szélesíteni a politikai bázisát, ugyanakkor el akart határolódni azoktól a törvénysértésektõl, amelyek a Rákosi idõszakot jellemezték. El akart határolódni a lejáratódott politikusoktól és állambiztonsági vezetõktõl is. A szándékot elhatározás követte, Biszku Bélát bízták meg egy bizottság felállításával és vezetésével. Ez a bizottság kezdte vizsgálni a korábbi törvénysértéseket, a koncepciós pereket.

Leleplezõ: 56-os gyilkosokra bízni az 50-53-as testvérgyilkosok ügyét? Csináltak legalább valamit?

– Igen, minden dokumentumot, okmányt, titkosított iratot átnéztek és megállapították, kik voltak a felelõsök, kik vitték olyan törvénysértések útjára az országot, kik adták a parancsot, kik tervezték meg és hajtották végre? A Biszku bizottság 1962 nyarára készítette el a jelentését.

Leleplezõ: Mi lett a sorsa? Kádár a fiókjába süllyesztette, vagy tett is valamit?

– Tett, a párt legfelsõbb vezetõ testülete elé vitte. A Biszku-jelentés alapján a politikai bizottság megnevezte azokat, akik a törvénysértés-sorozatért felelõsek, ám a bûnös korszakot leredukálták az '50-'53 közötti idõszakra, így az '56 utáni törvénysértésekrõl természetesen szó sem esett. A politikai bizottság végül úgy döntött, hogy a jelentésben szereplõ személyeket operatív ellenõrzés alá kell vonni.

Leleplezõ: Hány volt kádert és ÁVH-st érintett ez a határozat?

– Nem sokat, csak 52-t, köztük Rákosit, Gerõt, Kovács Istvánt, Farkas Mihályt. Az operatív ellenõrzésre létrehoztak egy csoportot. Ennek a csoportnak lettem én a tagja, majd a vezetõje.

Leleplezõ: Volt ebben a csapatban korábbi ÁVH-s?

– Nem, egy sem. Olyan emberekbõl alakították, akik nem voltak ,,kollégák”, nem voltak a korábbi szervezet tagjai. A kinevezõ vezetõ úgy fogalmazott, hogy mi még politikailag szûzek vagyunk, tehát nem vagyunk elkötelezett államvédelmisek. Ennek megfelelõen megbíznak bennünk.

Leleplezõ: Hogy tudta a munkáját végezni, hiszen néhány fõnöke is szerepelt a listán...

– Hát, kicsit kínos volt, hogy én, a kis senkiházi kezdõ operatív tisz ellenõrizzem az akkori belsõ elhárítás vezetõjének az elsõ helyettesét. Miután az én volt fõnököm is részt vett a törvénysértésekben, megszerveztem a figyeltetését és ellenõrzését. Néhány hónappal késõbb ki is rúgták. Azt tapasztaltam egyébként, hogy az ’50-53 között kompromittálódott ÁVH-sok közül néhányan megpróbáltak visszaszivárogni a Belügyminisztériumba, s részben a mi csoportunknak is köszönhetõ, hogy ez nem sikerült nekik.

Leleplezõ: Meséljen Rákosi Mátyásról, hogyan tudta õt ellenõrizni, hiszen számûzetésben volt, nem tartózkodott Magyarországon.

– Rákosi például a Szovjetunióban Tokmagban talált menedéket. Egy kétszobás, összkomfortos lakásban lakott a feleségével. Voltak olyan operatív eszközeink, amelyek lehetõvé tették a ,,figyelemmel kisérését”. Ellenõriztük például a leveleit, csomagjait, de azokat is, akik kiutaztak hozzá. Minden törvényes lehetõséget és megengedett operatív eszközt alkalmaztunk. Tudtuk, hogyan él, mit eszik, mit olvas, kikkel tart kapcsolatot. Tudtuk azt, hogy Rákosi elõször Hruscsovnak, aztán Brezsnyevnek írt levelet. Hruscsovnak például azt jelezte, hogy a magyarországi események revizionista irányba viszik az országot, hogy a Kádár-féle vezetés a nyugati tábor felé fogja sodorni Magyarországot.

Leleplezõ: És – amint ismert – felajánlotta a szolgálatait is.

– Igen. Azt írta az SZKP fõtitkárának, ha hazaküldik, hajlandó arra, hogy az általa ismert emberekkel, régi harcos kommunistákkal gyorsan megváltoztatja az otthoni helyzetet, és ebben õt a magyar nép követni fogja. Újra a párt élére akart állni és rendet csinálni, ez volt a politikai hitvallása, ilyesmit írt Brezsnyevnek is.

Leleplezõ: Kádár sokat idegeskedett emiatt ?

– Errõl nincs tudomásom, de az tény, hogy az MSZMP kiküldött hozzá egy magas szintû delegációt. Aczél György megpróbálta õt meggyõzni arról, hogy Magyarországon már nincs semmi esélye. Tegyen le a politikai terveirõl, a hatalomátvételrõl. Aczél megígérte neki, ha ezt megteszi, egyszerû állampolgárként hazajöhet Magyarországra, megfelelõ közepes nyugdíjat kaphat, lakással és mindennel ellátják, de alá kell írnia egy papírt, hogy nem fog politikai tevékenységet folytatni. Rákosi hosszú idõn át ellenállt ennek, egészen – azt hiszem – '70-ig, vagy '71-ig. Végül csak aláírta azt a kötelezettség-vállalást, de akkorra már a konszolidáció is elõrehaladt, s az MSZMP-nek a politikai bázisa is szélesedett. Nem sokkal azután, hogy hazaengedték, meghalt.

Leleplezõ: A többiek még azt sem érdemlik meg, hogy a nevüket leírjuk. Remélem, olyan szigorúan figyelték és ellenõrzés alatt tartották õket, hogy belsõ elhárítás nélkül még pisszenni sem tudtak.

– Megnyugtathatom, az itthon maradt, bukott politikusok, állambiztonsági fõnökök, verõlegények és koncepciós vallomásokat kicsikarók életét megkeserítettük. Sok mindent megtudtunk róluk. Például azt, hogyan gyûjtötték be a letartóztatások alkalmával az aranyat, az ékszereket, a valutát, s mi mindent koboztak el. Volt egy társam, – másfél évig egy szobában dolgoztam vele, addig, amíg el nem zavarták –, õ mesélte, hogy bent volt az ÁVH gazdasági vezetõjénél, akinek úgy meg volt tömve a páncélszekrénye, hogy amikor kinyitotta, aranyórák és -gyûrûk százai zúdultak a padlóra. Annyi volt. Egyébként a letartóztatottak lakásait is azonnal elfoglalták az állambiztonsági vezetõk. Azokat, akik így szereztek maguknak luxusotthont, végül kirugdosták a ,,cégtõl” és ebül szerzett lakásaikból is.

Moszkvai képzés és feleségkommandó

Leleplezõ: Ugorjunk vissza a még korábbi idõkbe. Hogy került Moszkvába?

– Gyakorlatilag soha nem gondoltam rá. A 39. évemben jártam, jogi diplomám volt, elvégeztem az akkor kötelezõ és legmagasabb szintnek tartott marxista egyetemet, amin persze csak nevetni tudtam. Akkoriban történt, hogy valamikor, 1969-ben behívott az akkori fõcsoportfõnök és a helyettese, s föltette nekem a kérdést: hogyan látom a munkámat, felkészültségemet, nem gondoltam-e arra, hogy továbbképezzem magam. S én, aki a belügybe kerülésem óta egész életemben mindig tanulni voltam kénytelen, mert mindig kisebbségi érzésem volt, nem mondhattam akkor sem mást, mint hogy ,,igen”. Mindig a lenini jelszó volt bennem: ,,Tanulni, tanulni, tanulni!” Fõnököm ismételt kérdésére is azt válaszoltam, hogy jó lenne tanulni, hiszen még egy sor olyan hiányossággal rendelkeztem, amit jó lenne bepótolni.

Leleplezõ: Mit csinált kint?

– Nagyon sokat tanultam. Mindenekelõtt megtanultam, hogy amikor Brezsnyev azt mondta, hogy a Szovjetunió a kommunizmus elõszobájába lépett, amikor meghirdették, hogy Moszkva szocialista világváros, mintaváros, akkor ‘72-ben azt mondtam, hogy én a magam részérõl nem akarok ebbe a világvárosba és ebbe az elõszobába belépni. Egyértelmû volt. Egészen másfajta valóságot tapasztaltam. Moszkvában sorbaálltam kenyérért, a legócskább árukészlettel rendelkeztek az áruházak, egy sor olyan problémával találtam magam szemben, amit budapesti, magyar nézõpontomból elfogadhatatlannak tartottam az akkori helyzetben. A jövõkép szempontjából a Moszkva nemhogy vonzó, hanem kifejezetten taszító volt. Ha bementél a lépcsõházakba, majdnem minden másodikban piszkot, mocskot, ürüléket láthattál. Nem volt vécé, az emberek otthonai elhanyagoltak voltak, egy háromszobás lakásban három társbérlõ lakott.

Leleplezõ: Milyen volt ezekben a közös lakásokban a magánélet, a szerelem?

– Ha különnemûeket utaltak egy kislakásba, azok a szegénység miatt elõbb csak a közös kosztra tértek át, aztán összefeküdtek. A házasságkötés nem volt kötelezõ ebben az átmeneti állapotban. Ha a férfi elment Szibériába, a kutya sem bántotta, építette a szocializmust, a szerencsétlen nõ meg ottmaradt egy vagy két gyerekkel. Moszkvában a hetvenes években nyolcszázezernél több olyan nõt tartottak számon, akit az élettársa vagy ,,kényszerférje” otthagyott.

Leleplezõ: Volt legal